Egy ijesztően zseniális művész, akinek ha megnézzük a Deutsche Kinemathekben rendezett életmű-kiállítását, már nem leszünk ugyanazok az emberek

A német rendező, forgatókönyvíró és színész, Werner Herzog igazán inspiráló figura.

Amikor Berlinben járok, mindig a kötelező programjaim között szerepel a Deutsche Kinemathek meglátogatása. A Potsdamer Platz mellett található intézmény állandó filmtörténeti kiállítása is megunhatatlan, ám az időszaki tárlatok szoktak itt az igazán nagy események lenni. Jelenleg az enigmatikus, karizmatikus és letaglózóan inspiráló Werner Herzog életművét igyekeztek két kiállítótérben összefoglalni – egészen nagy sikerrel, így simán érdemes csak ezért bevállalni az éjszakai vonatot vagy buszozást Berlinbe. (Igaz, nem tudom, melyik a nagyobb kihívás.).

Nyilván nem könnyű egy életművet csak úgy csokorba szedni és összefoglalni, de ez különösen nehéz egy olyan személyiség esetében, aki számos dimenzióval rendelkezik.

Mindemellett színész – milyen remek főgonosz volt például a Mandalóriban, valamint a Jack Reacher-ben a bajor-német akcentusával! –, továbbá tanár. Operákat rendez bármiféle előképzettség nélkül, mert szavai szerint olyan vacak színpadra állításokat látott, amelyek arra ösztökélték, hogy kiugorjon az ablakon. Közszereplő, aki kiáll társadalmi és popkulturális kérdésekben.

Mindezek mellett olyan filmeket készített, melyek egyediek: nem érdekelte őt sem az angolszász, sem az auteur iskola – amit készít, az csakis a sajátja, legyen szó játék- vagy dokumentumfilmről. Számos generáció művészeit inspirálta, akik a tárlat keretein belül nyilatkoztak is a kurátoroknak.

Nem hittem volna, hogy az Oscar-díjas Chloé Zhao abszolút példaképnek tartja őt, olyan alkotónak, akinek harc a filmkészítés, és Zhao ezt a szenvedélyt tanulta meg tőle. A dokumenteristák közül az elképesztő veszélyeket vállaló amerikai-brit Joshua Oppenheimer, (Az ölés aktusa és A csend képe rendezője) vall arról, hogy senki sem volna Herzog nélkül. Különösen érdekesek a két nagy pályatárs, Volker Schlöndorff és Wim Wenders őszinte vallomásai. Míg előbbi higgadt csodálattal nyilatkozik Herzogról – a hozzá illő elegánsan száraz stílusban –, utóbbi keserű szeretettel beszél. Méghozzá az amerikai álomról, ahogy ő azt megélte – a Párizs, Texas című remekművel, aztán sok nem sikerült alkotással –, és arról, hogy miként menekült el Hollywoodból. Őszinte, némi elegáns irigységgel teli mondatokkal érvel Herzogról, aki kicsit megkésve, de kiment Hollywoodba, nem ijedt meg az álomgyártól és elfogadtatta a producerekkel, hogy ő egyedi alkotó.

Fontos része a Kinemathek tárlatának, hogy betekintést ad a filmes életműbe. Minden filmből kínálnak részletet. Nem túl hosszúakat, de pont annyit, hogy jellemezze az adott művet. Bár sok évvel ezelőtt láttam már a Nosferatu: Az éjszaka fantomját, de nem volt meg az emlékezetemben, hogy mennyire hatásos alkotás. A film azzal a részletével, amikor a Lucy Harkert alakító Isabelle Adjani először találkozik Drakula gróffal, teljesen odaszegezett a képernyő elé. Muszáj volt újranézni a teljes filmet és szembesülni azzal, hogy Friedrich Wilhelm Murnau verziója egy zseniális remekmű, míg Herzogé egy másik remekmű. Valamint, hogy a Drakulát alakító Klaus Kinski alakítása üti és übereli Max Schreckét. Ám, ha már szóba került Kinski: részletesen foglalkoznak a színész és Herzog lobbanékony kapcsolatával. Például megnézhetünk egy olyan felvételt, amelyben Kinski majdnem a tettlegességig megy egy forgatás szünetében.

Ám mindemellett egy olyan kapcsolat is reflektorfénybe kerül, amely a kölcsönös tiszteletről szól. Ez pedig Christian Bale és Herzog közös alkotása, a Hajnali mentőakció kapcsán alakult ki. A direktor korábban lapunknak elmesélte, hogy Christian Bale mindenre képes és épp ezért nem véletlen, hogy ilyen sikeres tud lenni. Ahogy fogalmazott: tulajdonképpen a színészek a leglojálisabb alkotótársai a rendezőnek Amerikában és ők „falaznak” neki, ha kell. Például, ahogy a tárlat kedvéért Bale elmesélte, hogy Herzog a hitelesség kedvéért számos jelentben beugrott mellé, de aztán azokat újra kellett venni nélküle, mert a rendező-színésznek semmi keresnivalója nem volt a kompozícióban. Ilyen módszer Hollywoodban? Erre csak egyvalaki képes: Werner Herzog.