Minden országban alapvető elvárás az iskolarendszerrel szemben, hogy fölkészítse a diákokat, a jövő választópolgárait arra, hogyan igazodjanak el a társadalomban. Az állampolgári nevelés Nyugaton évtizedeken át a politológia témája volt. Manapság az állampolgári létezéshez szükséges képességek elsajátítása ismét vitatéma, de a nemzeti kereteken túlmutatóan egyre fontosabbá válik a globális állampolgárság megéléséhez szükséges ismeretek oktatása.
Az állampolgári nevelés valamikor a politológusi viták kereszttüzében állt, ám az utóbbi években Nyugaton megkopott az állampolgári nevelésről való közbeszéd. Ennek oka lehet, hogy a politika általában elveszítette a presztízsét a demokráciában, mondhatni, a demokrácia túlnyerte magát: az állampolgárok ott ma tudatában vannak a jogaiknak, és annak is, mit követelhetnek az államtól, az intézményektől. De oka lehet az is, hogy Nyugaton a társadalmi összetartozást a politikai elitek megvalósítottnak tekintették az 1990-es években. Hiszen a néppártok kialakulásával, a jóléti társadalmak kereteinek megteremtésével, a szociális kohézió konszenzusa révén a demokrácia biztosítottnak látszott az 1950-90-es években. Ám azzal, hogy a demokrácia intézményrendszere megszilárdult, a demokratikus képességekre való nevelés túlzottan magától értetődőnek tűnt, és kicsit háttérbe is szorult.
Az állampolgári tudatosságnak több szintje van. Természetes, hogy a XIX.-XX. század nagy részében a nemzet(állam)i szint volt az elsődleges, sőt az egyedüli szint, amelyen az állampolgári tudatosság kialakíthatónak látszott.
1945 után az állampolgári tudatosság két irányban mélyült el: egyfelől a jóléti államok kialakulásával, az államok beavatkozó társadalom- és gazdaságpolitikájával a szociális és gazdasági jogok is a nyugati demokráciák minimumkövetelményei lettek, így bekerültek az állampolgári nevelésbe; másrészt megjelent a színen Európa mint a nemzet(állam)i identitást kiegészítő, esetleg azzal rivalizáló eszmei identitás. Az európai szintű ismeretek, Európa történelmének, az integráció történetének és intézményrendszerének adaptálása az oktatási rendszerekbe alkalmas eszköznek látszott a kontinens stabilizálásához és az európai összetartozás-tudat kialakításához.
Az 1970-es években a jóléti állampolgári nevelés kihívás elé került, ahogyan persze maga a jóléti állam modellje is megrendült az energiaválság, valamint a neoliberális elmélet megerősödése következtében. Nem a gazdaság, hanem a politika oldaláról azonban az új jobboldal jelentett kihívást, amely össztűz alá vette az állampolgárok erős államfüggőségét. Túlzó kritikája szerint a jóléti állam alkalmas az egyéni és lokális felelősség elmosására, megnyitva az utat az értékválság előtt. Visszanyúltak a republikánus politikaelmélethez, amely elsősorban a hazafiságot, erényes életet, a közösségért hozott áldozathozatalt tekinti állampolgári kötelességnek. Állampolgári nevelés-elméletükben ezért nem a jogok, hanem a kötelességek és erények kapnak fontosságot, és nem az egyénen, hanem a csoporton, a közösségeken van a hangsúly.
A baloldali elméletek egyetértenek azzal, hogy minden egyén beleszületik egy közösségbe, és a közösség kulturális mintázata alapvetően meghatározza az egyén lehetőségeit, de nem gondolják, hogy az állam erős szociális szerepvállalása veszélyes lenne a kisközösségekre. Éppen ellenkezőleg, azt hangsúlyozzák – helyesen –, hogy a szociális minimum nélkül nincs szabadság.
A globalizáció előrehaladásával, párhuzamosan a fenti vitákkal, még egy eszmei diskurzus kialakult. Mindinkább szembekerült egymással a nemzet(állam) és a globális társadalom elmélete. A globalizációt előszeretettel értelmezik olyan folyamatként, amely a tőke, a munkaerő, a szolgáltatások, a fogyasztási cikkek és ízlések világméretű terjedése révén az emberiség fokozatos egységesüléséhez vezet, legalábbis hiperoptimista fölfogásban. Más globalista elméletek inkább a kulturális konfliktusok növekedésére helyezik a hangsúlyt.
Akár az egyik, akár a másik forgatókönyvet nézzük, a globalizáció elkerülhetetlenségét hangsúlyozók maguk is megfogalmaznak egyfajta kívánatos társadalmi modellt - ebben a szemléletben az állampolgári nevelésre azért van szükség, hogy fölkészítsék az embereket az új világra, vagy hogy segítsenek elkerülni a kulturális konfliktusokat. A globális állampolgárság elmozdulást jelent a helyi, országos szinttől a transznacionális szint felé. Az a fölfogás, hogy az egyén nemcsak a lokális közösségének részese, hanem globálisan szerveződő közösségeknek is, és identitása révén kapcsolódik más kontinenseken élőkhöz, valamint nem vonhatja ki magát a világ egyetlen folyamata alól sem, értelemszerűen szembekerül a nemzeti szuverenista fölfogással.
Ma már a nemzet(állam)i kereteken túlnyúló, globális összefüggések oktatását, az úgymond globális állampolgárságot alapvetőnek tekintik. A globális állampolgárság nem mást jelent, mint azt, hogy az egyének nem elszigetelt részei a világnak, hanem valamennyien elemei a világot átfogó politikai, társadalmi, környezeti hálózatoknak. Ez a fölfogás szakít az állampolgári felelősség szűk nemzeti/állami értelmezésével, és a fókuszt a transznacionális irányba tolva azt hangsúlyozza, hogy mindenkinek felelőssége van a globális fenntarthatóságban.
Ha a globális állampolgárságot ma még nem tekintjük is teljesen megvalósíthatónak, akkor is akadnak feladatok és tennivalók a kulturális diverzitás kezelésével kapcsolatban. Nemcsak a globális világ, hanem maga Európa is egyre színesebbé vált a migráció következtében. Sokan fölteszik a kérdést, megmaradhat-e az állampolgári lojalitás egy olyan társadalomban, ahol az emberek egy része nem (vagy elsősorban nem) a fönnálló intézményrendszer iránt lojális, hanem a származási ország politikai, vallási rendszere iránt. (Avagy, megmaradhat–e abban az esetben, ha e kettő egybeesik, mert a származási országban a vallási és politikai szféra nincs különválasztva.)
Magyarországon más a kiindulópont: idehaza valódi állampolgári nevelésről csak 1990 után beszélhetünk. 1990 előtt végig olyan politikai rendszerek voltak a XX. században, amelyek - jellegükből fakadóan - nem igényelték az állampolgári tudatosságot, megelégedtek az alattvalói tudattal (az államszocializmusban), vagy a jó állampolgári nevelést valláserkölcsi és nemzetnevelési keretben értelmezték (a Horthy-korszakban). Végső soron mindkét rendszer – és a dualizmus is – egy olyan világ volt, amelyben széles rétegek ki voltak zárva a politikai döntésekből, és ennek megfelelően e rendszerek nem igényelték a széles tömegek bevonódását a döntéshozatalba (habár jelszószerűen és propaganda-szólamként a szocialista rendszerek hangoztatták ezt).
Bár mindhárom rendszer sokat tett az oktatásért, mégsem mondhatjuk, hogy megvalósítottak egy felelősségteljes állampolgári nevelést. Itt a lényeg: az állampolgári nevelés nem csupán az iskola feladata. Abban az önkormányzatoknak, kluboknak, civil mozgalmaknak, és – igen – a szakszervezeteknek és egyházaknak is szerepük van. A jogbiztonság, a belső demokrácia, a döntések átláthatósága, a hibázás joga – ezek egytől egyig tágítják az egyén horizontját, pallérozzák az elméjét, és képessé teszik a társadalomban való működésre. Sőt, az állampolgári nevelés már a családban megkezdődik.
Ugyanakkor Magyarországon - a történelmi hagyományokból fakadóan - a szuverenitás, azaz a függetlenség védelme állt mindig az állampolgári kötelességek célrendszerének középpontjában. Kérdés, hogy akkor, amikor már az európai és a globális állampolgárság felülről feszegeti a szuverenitást, meddig tartható a mai magyar rendszer által leszűkítetten értelmezett állampolgári nevelési rendszer. Egyszerre kellene a magyar esetben fölkészíteni a diákokat az európai állampolgárságra, a globális állampolgárságra, és ugyanakkor megszilárdítani körükben a nemzeti identitást, amely mindig elsőbbséget élvezett Európával szemben, nem beszélve a globalitásról.
Ez az, amire a társadalomnak, az oktatási szereplőknek és az agytrösztöknek választ kell találni a jövőben.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.