Bántalmazott felnőtteknek, válófélben lévő szülők gyerekeinek sorsát határozhatja meg az, hogy a hazai mediációs gyakorlat szembemegy a nemzetközi elvárással és gyakorlattal. Egy jó, és hasznos konfliktuskezelő módszerről van szó, de van néhány helyzet, amikor kifejezetten káros az alkalmazása. Ahogy azt az Isztambuli Egyezmény is rögzíti: egyértelműen tilos a békéltetést, a mediációt olyan ügyekben alkalmazni, ahol felmerül az erőszak. A mediáció lényege az önkéntesség, és az, hogy a vitás felek egyenrangúak legyenek. Az ENSZ nőjogi ellenőrző testületének nemrég kiadott jelentése – mint arról írtunk – kifejezetten aggasztónak nevezte Magyarországon az alkalmazását a nők elleni erőszak eseteiben a szülői felügyelet rendezési, kapcsolattartási ügyekben.
Péterfi Vera a Patent Egyesület munkatársa, végzett mediátor, jelenleg ügyvédként dolgozik.
Mint lapunknak elmondta, kétféle mediátor tevékenykedik Magyarországon, a bírósági, és a piaci. Előbbihez a bíró küldi a pereskedőket, utóbbit saját akaratukból is felkereshetik a felek.
„A mediációt sikeresen alkalmazó külföldi országokban az egész folyamatot egy szűrő előzi meg, és ha felmerül a bántalmazásnak bármelyik formája, a megegyezésnek erre a módjára nincs lehetőség, a párt elutasítják. Ez Magyarországon nem így működik. Vannak jól képzett szakemberek, akik saját kompetenciahatáraikat ismerve hasonlóan járnak el, de számos példát látunk ennek ellenkezőjére is” – mondta. A bíróság vagy a gyámhatóság kötelezővé is teheti a megállapodásnak ezt a formáját a szülői felügyelettel, kapcsolattartással összefüggő ügyekben, függetlenül a bántalmazástól. Pedig akár veszélyes is lehet a nő számára az ülésen való részvétel. Például a bántalmazóval való találkozás, a jelenlétében történő őszinte megnyílás benne félelmet kelthet, újratraumatizálja, ám ha kivonja magát a mediáció alól, az a bíróságon rosszul veszi ki magát. Egy bántalmazó kapcsolatban mindig alá-fölé rendelt viszony van, ahol a mindkét fél számára megfelelő egyezség létrejötte szinte kizárt. Az alárendelt fél sokszor az érdekeivel ellentétes egyezséget is aláírja, csak hogy szabaduljon a helyzetből, a nyomás alól. Ha egy ilyen megállapodás a bíróság elé kerül, nagyon nehéz kihátrálni ki belőle.
Hennel Éva piaci mediátor kötelességének tartja, hogy észrevegye, ha a felek között egyenlőtlenséget lát. Ha testi, lelki, gazdasági erőszakra utaló jelet tapasztal, vagy el sem kezdi, vagy nem folytatja az egyeztetést. „Ahhoz hogy két ember ügye mediálható legyen, egyenrangúan kell kommunikálniuk egymással. Ha képtelenek beszélgetni, mert az egyik szorong, fél a másiktól, akkor ez a módszer nem működhet” – fogalmazott a Népszavának.
Kizárólag személyesen dolgozik, és először külön-külön találkozik az ügyfelekkel. Az, hogy van-e helye a konszenzus keresésének, már ekkor, de legkésőbb az első közös alkalommal kiderül – mondta. Általában az kéri a mediációt, aki el akar válni. Ahol még kicsik a gyerekek, több a tisztázandó körülmény, jobban elhúzódhat a megállapodásig vezető út, mint ott, ahol már nagyobbak. Utóbbi eseteben akár 2-3 találkozás is elegendő, előbbinél hónapokra is szükség lehet. „Egy mediációs alkalom három óra. Elméletben akár egy alkalom után is születhet megállapodás, a gyakorlatban én ilyennel még nem találkoztam.”
Beszélt arról is, hogy - miután ezt a megállapodást a bíró figyelembe veszi a válópernél - fontos, a megegyezés minden pontjával egyetértsen mindkét fél, és lássák is annak következményeit.
„A mediátornak ezt fel kellett volna ismernie”
P. Nikolett 10 év házasság és két gyerek születése után vált el. „A megismerkedésünk után lehengerlő volt a férjem, gyorsan megkérte a kezem, és rögtön gyereket akart. Minden szépnek tűnt, bár így utólag azért voltak jelei a nárcisztikus személyiségének és a bántalmazó viselkedésének. Amikor a második gyerekünk megszületett, már tudtam, hogy baj van.” Két év korkülönbség van a gyerekek között, a két kicsivel egész napra egyedül maradt Nikolett, ahogy fogalmazott, férje élte világát. Párterápiára mentek, de az nem segített, végül Nikolett a válás mellett döntött. A gyerekekről, a jól menő közös cégről, és egy nagy értékű ingatlanról kellett megegyezni. Minden a férfi nevén volt. „A férjem nem akart ügyvédekkel egyezkedni, azt mondta, az érzelemmentes, menjünk inkább mediátorhoz, ő majd kibékít minket. Beleegyeztem, hiszen azt akartam, minél előbb vége legyen az egésznek. Addigra már háromféle autoimmun betegséget diagnosztizáltak nálam. Másfél éven keresztül jártunk a mediátorhoz, aki végül azt mondta nekem, hogy én okoztam az egész konfliktust azzal, hogy el akarok válni, a férjem, pedig aki egyébként ott végig kedves és meggyőző volt, jogosan érzi magát sértettnek. Végül egyezséget kötöttünk és a mediátor arról biztosított, hogy amit nála leírunk, abból a bíróságon jogerős ítélet születik. Az ügyvédem is erre biztatott. Megállapodtunk abban, hogy a gyerekeket heti váltásban neveljük, lemondtam a cégről, az ingatlanról, a személyes vagyontárgyaimról, csak hogy meneküljek. Megvolt a bírósági tárgyalás, a bíró jóváhagyta az egyezségünket. Új életet kezdtem, új munkát kellett kerestem. Az egyezség aláírását követően nagyon hamar újra elkezdődtek a problémák. Hiába állapodtunk meg többek között a gyerekekkel kapcsolatos költségekben, másfél éve egy forintot sem kaptam. Segítséget kértem a gyámügytől, akik azt állapították meg, hogy a konfliktusaink miatt veszélyben vannak a gyerekeim, és jobb lesz nekik nevelőszülőknél. Tavaly februárban indult a védelembe vétellel, több mint egy év után, a héten kaptam meg a végzést arról, hogy megszüntetik az eljárást, mindezt a Patent Egyesület ügyvédjének, Spronz Júliának köszönhetjük.
Ha ő nincs lehet, hogy ma egy idegen családban nevelkednek a gyerekek.
B. Olga hat éve él együtt párjával, de nála már a kezdet sem volt könnyű. „Két kamasz gyerekkel mentem bele ebbe a kapcsolatba, majd megszületett a közös kisfiúnk. Folyamatos konfliktus volt abból, hogy az előző házasságomból született gyerekekkel, akik akkor 14 és 12 évesek voltak, ne foglalkozzak olyan sokat. A 12 éves lányom el is költözött az apjához.” Otthon mindent úgy kellett csinálni, ahogy a férfi jónak látta, meghatározta, mit ehet, mit vehet fel a közös gyerek, mikor és mennyi időt tölthet levegőn. „A legdurvább az volt, amikor nem engedte, hogy szoptassam a kisfiam, azt mondta ezzel függésbe taszítom a gyereket. Ő másik szobában aludt, nekem a kisfiammal kellett, de, ha a párom meghallotta, hogy éjjel sír a kicsi, beállt az ajtóba ellenőrzi, hogy szoptatom-e. Amikor pedig a covid alatt beteg lettem, nem engedett be a saját házamba.” A férfi egy időre elvette Olga bankkártyáját is. A gyes után újra dolgozni kezdett Olga, azóta egyedül kell fizetnie a családi házra felvett hitelt, a rezsit, és a teljes bevásárlást. A férfi kizárólag a közös gyerek magánóvodájára ad pénzt, amihez egyébként ő ragaszkodott. „A lányom visszaköltözött, de nagyon leromlottak a tanulmányai. Írt egy búcsúlevelet is, majd nem jött haza. A iskolában is kerestem őt, ahol úgy gondolták, ideje szólni a családsegítőnek. Végül minden segítő arra jutott, hogy nem a gyerekkel van baj, hanem velünk, felnőttekkel. A gyámügy felajánlotta a családterápiát, ami nem volt kötelező, de azt mondták, ha nemet mondunk, baj lehet belőle. Ez egyébként eredménytelenül zárult.” Jött fél év mélypont, és felkerestem egy mediátort. Másfél éve járunk, de azt mondták, egyformán tehetünk a bajokról, azonos a felelősségük. Most a párom a szuper, gondoskodó, törődő, aggódó édesapa, én pedig a szétcsúszott nő. A találkozók fő témája az én rossz megküzdési mechanizmusom. Szerintük a párom elmondásából kiderült, hogy én munka-, alkohol, és édességfüggő vagyok, addiktológushoz kellene járnom. Legutóbb pedig kijelentette, hajlandó elköltözni tőlem, ha viheti a gyereket. Amikor azt mondtam, hogy én ezt nem engedem, a mediátor kijelentette, hogy nem vagyok kompromisszumkész. Pedig én a váltott ellátásba is benne lennék. Olyan szinten szorongok már a mediáció előtt, hogy fizikai rosszullétek, pánikrohamok jönnek elő akár napokkal korábban.”
H. Klaudia a harmadik, akkor öt hónapos gyerekével volt otthon, amikor a férjének szeretője lett. „Ebben a megalázó helyzetben is mindennél fontosabbnak tartottam a békés elválást, ezért kerestem egy mediátort. Nem volt egyébként jó a házasságunk, sokszor megütött a férjem, volt, hogy a bögrék repültek.” A mediátornál az egyezkedés helyett mindenki elmondta a sérelmét, majd Klaudiáék kaptak egy tájékoztatót arról, mit jelent a gyerekek közös- vagy kizárólagos felügyelete, döntsék el, melyiket választják. „Elolvastam, a magam hétköznapi nyelvére úgy fordítottam le, hogy nem akarom a gyerekek életéből kizárni az apjukat, így közös felügyeleti jogot írtam alá azzal a férfivel, aki a legkisebb gyerekkel alig találkozott, és a többivel is keveset törődött korábban. Közben egyre nehezebb helyzetbe kerültem. Bár a mediátornál megegyeztünk, hogy az akkor felépült közös házunkat eladjuk, ehhez képest a férjem beköltözött, majd a beleegyezésem nélkül a szeretője is. Albérletbe laktam a gyerekekkel, aminek az volt a feltétele, hogy ennek költségeit együtt fizetjük. Végül azt mondta, neki nincs pénze, kérjek kölcsön az apámtól, és ha eladjuk a házat, abból majd visszafizeti. A ház nem kelt el, az egyéves albérleti szerződésem lejárt, nem tudtam hova menni, visszaköltöztem a közös házunkba. A férjem pert indított ellenem, ahol kérte magának a gyerekeket és azt állította, hogy én érzelmileg instabil vagyok, és ezt mondta a ma 6, 10 és 12 éves gyerekeinknek is. Ha nincs mögöttem a családom, és a barátaim, nem tudom, hogy mászok ki ebből a helyzetből. A mediátornak szerintem ezt fel kellett volna ismernie.”
