- Sávváltások

Hencze Tamás érettségi vizsgáját letéve előbb az Orvostudományi Egyetemre jelentkezett, de nem nyert felvételt. Így a Képzőművészeti és az Iparművészeti Főiskolával próbálkozott, ám ismét csalódnia kellett. Jobb híján dekoratőri, kirakatrendezői iskolában tanult tovább, pályáját végzettségének megfelelően dekoratőrként kezdte, később reklámgrafikusként dolgozott. 1962-es párizsi látogatásakor megismerkedett a modern képzőművészeti stílusokkal, melyek mély benyomást gyakoroltak rá. Alapélménye az ott látott informel volt, de a lírai absztrakció és a tasizmus is lenyűgözte. Ezek az irányzatok meghatározó szerepet töltöttek be pályaindulásában. A francia fővárosból hazatérve kortárs alkotók társaságát kereste, 1965-ben kapcsolatba került Korniss Dezsővel, akire mestereként tekintett.

A ’60-as évek közepén színes és szürke gesztusfestészettel próbálkozott, mely a tasizmus jegyeit is magán viseli. Rövidesen kialakította sajátos festői formanyelvét: egy négyzethálóba ovális és elmosódó szélű foltokat rendezett el, gumihenger és szórópisztoly használatával. Fehér, sárga, vörös alapokra dolgozott, erre vitte fel szürke foltrendszerét, melyeket aztán sokfokozatú árnyékkal kísért. Eljárásának pöttyös, vibráló hatású végeredményével kicsit az op-art irányzata felé „kacsintott”. A 60-as évek végén a neoavantgárd szellemiségű Iparterv-csoport (1968-1968) kiállítója, munkáival a kollektíva tárlatain olyan neves alkotók mellett szerepelt, mint Bak Imre vagy Nádler István. Csatlakozott ahhoz a Molnár Sándor alapította Zuglói Körhöz, amelyhez ők is tartoztak.

Hencze Tamás festészete a 70-es években a konceptuális művészet felé sodródott, szitanyomatokat, land-art vázlatokat készített. Happeningek keretében vásznakat gyújtott fel, hogy aztán a diasorozaton rögzítse őket. Akcióiból ügyesen visszatalált a festészethez. Mindig vonzotta őt a fekete-fehér színek kapcsolata, a festészet határterületének Malevics-féle értelmezése, ugyanakkor a festészet narratív lehetőségeinek elutasítása és a tisztán vizuális érzékelési forma megteremtése is. Foglalkoztatták az eltérő geometrikus képformák, a vízszintes-függőleges sávok viszonya. Technikája a 70-es évek második felére állandósult, formái színeihez hasonlóan redukálódtak.

Ebből a korszakból ad ízelítőt a mostani tárlat. Láthatjuk Dinamikus struktúra sorozatának darabjait, ámulhatunk felgyújtott képein (Tűz kép I. II. III. 1972-73). Kiemelt helyen, a kiállítótér legbelső falán az Atmoszférius tér I-II-III (1977) című nagyméretű olajjal festett triptichon nyújt impozáns látványt. Ezek meghatározó művei az alkotó ezen korszakának.

A Dinamikus struktúrán Hencze már felszámolja 60-as évekbeli műveinek (Collage-struktúra I-III 1967, Horizontális struktúra I-II 1969) vastag vonalú sávozásait, négyzeteit: a monokróm hátterű képeken fekete, homályos körök sorakoznak és alkotnak rendet. Lebegnek az egysíkú térben, de ami fontosabb: vibráló hatást keltenek, így legfontosabb érzékszervünket, szemünket rendre megdolgoztatják. A festék olyan egyenletesen oszlik el a felületen, hogy szinte nyomatnak tűnő, teljesen személytelen kép jön létre. Hencze objektivitásával a festmény narratívájának tagadásával a minimal-art-hoz közelít.

A tárlat leglátványosabb alkotásai a tűzképek. Kiindulópontjukat alapozatlan vásznak adták, amiket Hencze aztán meggyújtott, majd hagyta, hogy a tűz megperzselje azokat. A történéseket, amelyek nem a publikum előtt, hanem műterme falai között zajlottak, dokumentálta. Szokatlan akciójával eltávolodott a hagyományos képzőművészettől, és közelebb került a performanszot előadó művészek (Robert Rauschenberg, Yves Klein) tevekénységéhez. A tűzképek mutatósak, a munkafolyamatból adódóan pedig teljesen mellőzik a szubjektivitást, hiszen egy kémiai folyamat során jönnek létre, maga az alkotó csak minimális mértékben vesz részt a kivitelezésben.

A kiállítás fő műve az Atmoszférikus tér triptichonja már a minimal art elvét mutatja. Hencze a lehető legkevesebb eszközzel alakítja ki a felületet, teljesen felszámolja korábbi sávjait, vonalait, „elszegényíti” művét. Az összhatás így inkább ipari jelleget mutat, semmint művészeti terméket.

Az acb Plusban helyett kapott Atmoszféra jól érzékelteti Hencze Tamás 70-es években kiteljesedett festészetét, útjának egy állomását, amelyet aztán a 80-as években a festészethez és a színekhez való visszatalálás jellemez majd.