Három hete igen boldog voltam, mert a Keletinél lévő könyvmentő szekérnél megpillantottam Lukács György Lenin című tanulmánykötetét, amely még hiányzott a Lukács-gyűjteményemből.
Az utóbbi három évben lettem nagy Lukács-olvasó. Szégyellem, de későn. Egy mentségem van rá: A történelmi regény című munkáját olvastam tőle először, s annyira elborzadtam tőle, hogy jó időre felhagytam Lukács Györggyel. Tudom, persze, tudom, hogy ezt a művét is csak az adott történelmi kor viszonyaiba vagy viszonyaihoz illesztve kell és lehet olvasni, amikor íródott. A XXI. századból megítélni ezt a munkát sem lehet, nekem mégis elvette a kedvemet Lukácstól. De később újra olvasni kezdtem, méghozzá szerencsére az irodalomtudományi szövegeit. Természetesen az Adyról szóló írásokkal kezdtem, majd kis ívben rákanyarodtam a franciákra, majd jött minden egyéb más Az esztétikum sajátosságán és az Utam Marxhoz című műveken át A társadalmi lét ontológiájáról című nagyszabású munkáig.
De mondom, a Lenin még hiányzott. Ez a kötete amúgy a halála előtt nagyjából egy évvel, 1970-ben jelent meg a Magvetőnél, és az a Vajda Mihály szerkesztette, aki évtizedekkel később megírta az Utam Marxtól című könyvét, nyilvánvaló utalással a Mester föntebb említett munkájára. A Lenin című kötet négy tanulmányt tartalmaz, s azt kell mondjam, roppant szórakoztató olvasmány – mármint számomra, aki vagyok olyan szerencsés, hogy 2023-ban olvasom. Lukács a kötet előszavát 1969. októberében írta, a könyv első tanulmánya pedig 1924-ben született, nem sokkal Lenin halála után. Márpedig sem Lukács, sem a világ nem lehetett vele tisztában 1924-ben, hogy ki volt Lenin, úgy értem, mit művelt valójában. Ezzel nem mentegetni akarom Lukácsot, csak közlöm a tényt: 1924-ben ő nem lehetett annyi tudás és információ birtokában, mint amennyivel mi Leninről 2023-ban rendelkezünk.
De e korai Lenin-tanulmányából is az derül ki: ha valaki zseni, akkor még a hülyeségei is zseniálisak.
Márpedig Lukács zseni volt, és a Lenin-kötetében összehordott számtalan marhaság (úgy értem, 2023-ból visszanézve marhaság) is éppen a kivételes elme, a zseni kézjegyét viseli magán. Azért ebből sokat tanulhat az ember. Még az olyan is, mint én, aki filozófiából nem vagyok túlságosan iskolázott – de azt azért meg tudom állapítani, hogy Lukácsnál nagyobb filozófust nem szült Magyarország. Nagy kár, hogy erre a zsenire nem vagyunk büszkék.
Merthogy nem vagyunk. Lukácsot ma legfeljebb a filozófia és esztétika szakos egyetemisták olvassák, meg a tanáraik – amúgy Lukács életműve sajnos nem része a társadalmi diskurzusnak. A mai születésnapjáról vajon megemlékeznek-e valahol…?
Ó, tudom, most sokan hörögnek, és Lukács szerepét emlegetik a Tanácsköztársaságban… De hát akkor legyenek kedvesek akkor is hörögni, amikor Bartók Béla, Dohnányi Ernő és Kodály Zoltán neve szóba kerül, akik ugye éppen Lukács György jóvoltából kerültek kulcspozícióba a Tanácsköztársaság Zenei Direktóriumában…
Úgyhogy a magam részéről: boldog születésnapot, Lukács úr!