Sötét volt, amit furcsálltam
hiszen épp akkor ütött az
óra delet. Azon tűnődtem,
milyen jó volna az emberekhez
egy másodfokú megoldóképlet.
Az ajtót óvatosan nyitottam ki,
az utcán egy lélek sem sétált
én pedig csak néztem mégis
hová tűnhetett a mézillatú égbolt?
Kietlen puszta lett a Dózsa utca.
Egyszerre megláttam az embereket,
szürkék voltak, kezükben aktatáskák
papírokkal telten, egyikük rám nézett
és biccentett. Dokumentumok estek ki,
csak álltam, és bíztam, nem jár jól órám.
Eljött az időm, ezer fakó szempár nézett
és fura izgalommal várták, hogy a táskát
megragadjam, és én is az útjukat járjam.
,,Ez az út, ilyen élet ez az élet” – mondták
miközben táncot lejtett a szélben a papír.