- Névtelenek senkiföldje

Nemes Nagy Ágnes verseinek jelentős részében a szemlélet tárgya tájként tűnik fel, melynek látványát pontos és érzékletes képek teremtik meg az olvasóban – ez adja alapját a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) kiállításának, amely a természetes és az épített tájképeken keresztül közelít a XX. század jelentős szerzőjének titokzatos világához. 

A Mindenek ellenére föld címűtárlatot még februárban Osztoluczky Sarolta nyitotta meg, aki úgy fogalmazott, beszédére készülve igyekezett magában félretenni az irodalomtörténészt, és előhívni egy szenvedélyes Nemes Nagy Ágnes olvasót, hiszen egy ilyen kiállítás kapcsán amúgy is a hangulatteremtés a fontosabb, nem az információközlés. Az irodalomtörténész Nemes Nagy Ágnes, a magyar irodalom legfontosabb tárgyias költőjének Kettős világban című, első kötetével kapcsolatban azt mondta, a szerző ebben egy általános emberi léttapasztalatot jelenít meg. – Ez az a tapasztalat, mely során egyszerre vagyunk testben anyagszerűek, a tárgyak rokonai, és egyszerre vagyunk lélekben a transzcendenshez közeli, szellemi lények – fogalmazta meg az irodalmár. Nemes Nagy Ágnesnél ehhez az élményhez kötődően kulcsfontosságú motívum a fa, mely földet az égivel összekötő általános szimbólum, mindemellett – ahogy erre Osztroluczky Sarolta is felhívta a figyelmet – ez a léttapasztalat a költőnél belső tájakat hív elő.

A kiállítás tablóin szereplő szövegeket szakértelemmel választották ki, az előbb említett belső tájra, valamint az ember és a természet együtt lélegzésére, mindennek átadhatatlanságára reflektál a következő részlet, mely a szerző Szó ​és szótlanság című esszékötetében szerepel: „A költő az érzelmek szakembere. Mesterségem gyakorlása során úgy tapasztaltam, hogy az úgynevezett érzelmeknek legalábbis kétféle rétegük van. Az első réteg hordozza az ismert és elismert érzelmeket; ezeknek nevük van: öröm, rémület, szerelem, felháborodás. A közmegegyezés nagyjából ugyanazt érti rajtuk, múltjuk van, tudományuk, irodalomtörténetük. Ők a szívünk honpolgárai. A második réteg a névtelenek senkiföldje. Ha este hatkor megállok a Kékgolyó utca sarkán, s látom, amint a Várra egy bizonyos szögben esik a napfény széle, és a Vérmező olajfái egy bizonyos módon vetik az árnyékot: mindig és újra megrendülök. Ennek az indulatnak nincs neve. Pedig mindenki állt egy-egy Kékgolyó utca sarkán. Hányszor vagyok kénytelen a névtelen emóciónak konvencionális nevet adni! És nemcsak azért, hogy a közmegegyezés srófra járó logikáját olajozzam. Nem. Én magam rontom el értetlen zavaromban a dolgot, s loccsantom bele a Kékgolyó utcai Névtelent egy tócsányi őszi mélabúba vagy egy kád történelmi lelkesedésbe. No persze, hiszen az őszi mélabú meg a történelmi lelkesedés már a szívünk honpolgára.”

Nemes Nagy Ágnes különleges világát jól ragadja meg a PIM szűkös, félhomályos tárlata, alapvetően a fekete-fehér és a fémes szürke színek dominálnak, ám a mennyezetről a padlóra vetített zöld lombkorona jól ellenpontozza a természetellenes, „tárgyias” légkört, mindemellett a költő faábrázolásai teszik személyesebbé a közeget. Ahogy Nemes Nagy Ágnes költészetében, úgy a tárlat küllemében áll a természet és a tárgyak világa között. Az életmű egyes darabjaival kapcsolatban sokszor ridegséget, szenvedélytelenséget tapasztalhat a laikus olvasó, pedig ez pusztán velejárója a tárgyias költészetnek, mely szűrőn keresztül közvetíti az alkotó érzelmeit: tárgyat vagy tájat szemléltetve mutatja be azokat. Osztroluczy Sarolta megnyitóbeszédében felhívta a figyelmet Nemes Nagy Ágnes költészetének egy másik fontos jellemzőjére, a között-lét tapasztalatára – a költő számtalan művében fogalmazta meg a közöttiséget, annak élményét, mikor az egyén két véglet között találja meg a maga számára megfelelő mértéket. A Mesterségemhez című ars poeticája épp a költőt látja legerősebben a közöttiség pozícióban: ő az, aki maga és a közösség számára keresi az irányadó mértéket – mondta el az irodalomtörténész.

A kiállítás címe rendkívül találó, és keresésre készteti a befogadót: a „mindenek ellenére föld” Nemes Nagy Ágnes Egy pályaudvar átalakítása című verséből származik, mellyel a tárlat az életmű épített tájakhoz köthető szimbólumrendszerét helyezi középpontba. „Valószínűtlen, / hogy mégis föld van itt alul, holott ős-zárvány képződésű volt itt az útburkoló kiskockakő. De úgy látszik, a kő alatt, a kábel alatt, a kényes nyirokérrendszerek alatt (e pulzáló berendezések) mégiscsak föld van itt alul, mindenek ellenére föld.” – így kezdődik az Egy pályaudvar átalakítása című vers, mely a költő utolsó lírai kötetének címadó költeménye is egyben. – Azt gondolnánk, szinte blaszfémikus versbe venni az épített környezetet – vetette föl Osztorluczky Sarolta – ezek „névre szóló” tájak, ahogy Nemes Nagy Ágnes írja, létezésük átmeneti, senki nem kötődik igazán hozzájuk. Amikor ezekről a tájakról ír a költő, ő maga is egy próza és líra közötti átmeneti formát használ, jelezve ezeknek a tájaknak az átmenetiségét. A PIM kiállítása Nemes Nagy Ágnes életművének talán legnehezebben értelmezhető opuszait igyekszik befogadhatóvá tenni, ami önmagában nemes vállalkozás.