Higgadt agyeldobás

Hibrid világok, talajvesztettség, valami állandó fenyegetettség érzése – ezek az amerikai alternatív rockzenekar, az EELS visszatérő témái, az immáron harminckét éve működő együttes először járt hazánkban. Az énekes, az egyetlen állandó tag, a géniuszként emlegetett E vagyis Mark Oliver Everett és bandája a Bartók Tavasz alkalmával tavaly érkezett volna, de a járvány közbeszólt, az utazási korlátozások miatt egy évvel eltolták a szervezők a koncertet. Az EELS (jelentése: angolnák) leginkább a negyvenes korosztály számára ismert Magyarországon, de a Deák téri Akváriumban jócskán akadt fiatalabb is szombat este. Csupán érdekességként érdemes megjegyezni: a zenekar számai több filmben felhangzanak, így például a Shrek 2 animációban, a huszon-harmincévesek akár ismerhetik innen is az EELS-t.

Ha sztereotípiákkal próbáljuk meghatározni a zenéjüket, azt mondhatjuk, az EELS nem tipikusan „amerikai”, az 1991-ben alapított együttes dallamai leginkább a Blurrel mutatnak rokonságot. Ahogy a brit együttesben, úgy itt is az énekes hangja és technikája felel az egyedi hangzásért, emellett unikális a szöveg, a témaválasztás. Az amerikai könnyűzenére alapvetően jellemző a teljességre való törekvés, az EELS ezzel szemben váratlan szünetekkel, szokatlan váltásokkal bontja meg dalai egységét, melynek eredményeként valami állandó hiányérzet támad az együttest hallgatva, és – ahogy ez a koncerten is tapasztalható volt – az ember nem tudja magát tökéletesen kitombolni rá. Az EELS témáiban, még a pozitív, életigenlő dalaiban is a zavart, a szorongást, a lehetetlen helyzeteket keresi, de a zene maga nem gyászos, inkább szinte naiv: a számok nagy hányada olyan hatást kelt, mintha egy gyötrelmes elvonókúra abszurd helyzeteit gyerekzenekarral próbálnák tolmácsolni.

A zenekar kétségkívül a 2000-es években élte virágkorát (bár az 1996-os, legendás Beautiful Freak album a mai napig a legnépszerűbb), ekkor jelent meg a Daisies of the Galaxy című albumok, melyen olyan ikonikus számok kaptak helyet, mint a szinte témaadónak tekinthető Flyswatter (Légycsapó), mely az embert körülvevő és zavaró rovarokról és rágcsálókról szól vagy a Sound of Fear (A félelem hangja). A dalok hangzásvilága köszönőviszonyban sincs a szöveggel – ez a legtöbb EELS-számra jellemző, ez a zenei univerzum valami sajátos, szándéktalan higgadt agyeldobást idéz elő. A 2009-es líraibb Hombre Lobo album óta pár kimagasló dalt leszámítva megállt az EELS diadalmenete. Slágerei sose voltak, valószínűleg nem is lesznek, mindenesetre az alternatív zenei élet egyik legkülönlegesebb együttese így is.

Az EELS tisztában van a múltjával: két-három új dal (ezek a kezdetiekhez képest rockosabbak, kommerszebbek) eljátszása után Mark Oliver Everett meg is kérdezi a közönségtől, hogy „ugye, valami régi szart akar”, lelkes taps és éljenzés fogadta az ajánlatot, és onnantól kezdve a kedvenceket lehetett hallani. Minőségi hangzás, de a kompozícióhoz való ragaszkodás jellemezte az EELS játékát, a formáció tagjai sötét napszemüvegben léptek az Akvárium színpadára, ez a szerelés évek óta védjegyükké vált. Az énekes a kezdetek-kezdetén még valami pápaszemes stréber imázsával operált, mostanra nagy szakállt növesztett és napszemüvegre váltott, rekedtes, srácos tenorja, félszeg előadásmódja nem sokat változott, holott Mark Oliver Everett már a hatvanat tapossa.

A The Deconstruction, az I like birds, a Peach Blossom és a That Look You Give That Guy igazán kivételes hangzást kapott, a közönségkedvenc Novocaine for the Soulal és páratlan Last Stop: This Townnal együtt épp arra az utazásra vitte a budapesti hallgatóságot, amire vágyott.

A közkedvelttől és az átlagostól messze álló formáció látogatását már jó tíz éve várták a hazai rajongók. Egy magyarországi EELS-koncert, ha úgy vesszük, épp tíz éve lett volna időszerű, de esetében ez a kései látogatás sem sértő, hiszen EELS-t hallgatni nem életszakasz kérdése: társadalomkritikus dalai, fanyar szövegei nem kopnak, mindig velünk lesznek.