Egyelőre Keleten alkonyodik

A Nyugat alkonyának témája száz éve napirenden van. 1918-ban és 1922-ben publikálta két kötetes könyvét Oswald Spengler ezzel a címmel (Der Untergang des Abendlandes). Ebben leszögezte, hogy a kultúráknak és civilizációknak limitált és előrelátható élettartamuk van. Előrejelezte, hogy 2000 körül a nyugati civilizáció a halál előtti állapotába kerül, majd végleg összeomlik.

S íme, az elmúlt években sorra jelentek meg újabb írások, melyek visszatértek a spengleri gondolathoz. “Veszített a Nyugat?” – tette fel a kérdést a szingapúri diplomata, Kishore Mahbubani új könyvében, amit úgy válaszolt meg: “Ha ez azt jelenti, hogy Európa és Észak-Amerika elveszítette domináns pozícióját, akkor a válasz igen… A világ többi része behozza és lehagyja a Nyugatot, mivel átvették a nyugati tudást és a Nyugat ebben az értelemben saját eszméi sikerének áldozatává vált”. Vulgárisabb értelmezésekben ez már úgy jelenik meg, hogy “a nyugati demokráciák már képtelenek gazdasági és társadalmi előrehaladást nyújtani. Harminc év óta az átlag jövedelmek és az életszínvonal példátlanul hanyatlik, és a Nyugat képtelen megfordítani ezt a folyamatot.”

Közép- és Kelet-Európa autokráciába fordult országaiban a Nyugat-ellenesség és a Nyugat úgymond lezüllése és hanyatlása középponti politikai témává vált. Vlagyimir Putyin és Orbán Viktor úgyszólván naponta beszél erről. Az orosz diktátor egy előadásában kijelentette, hogy a nyugat-európai országok saját gyökereiket tagadják meg, és ez “Európa és az európaiság végleges felszámolását fogja eredményezni”. A volt bolsevik KGB ügynök aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy “Európa eltávolodik keresztény értékeitől.” A homoszexualitás elfogadását pedig “az isteni hit sátáni hittel” való felváltásával azonosította.

Jótanuló módjára ugyanezt visszhangozza Orbán Viktor is. Ő egyenesen úgy látja, hogy “amikor sokak száz évvel ezelőtt a Nyugat hanyatlásáról beszéltek, ők demográfiai és szellemi visszaszorulásról beszéltek, míg ma hatalmi és anyagi visszaszorulásról van szó”. Egyik tusnádfürdői beszédében leszögezte, hogy “a nyugati civilizáció korábban megrendíthetetlennek hitt tartóoszlopai repedeznek”, és 2030-ra, utolérve Ausztriát és lehagyva másokat, Európa öt legjobb országa közé emelkedik Magyarország.

Puffogó frázisokban nincs hiány. De vajon a tények fényében mindez hogyan állja meg a helyét? Ezen írás szűk keretei között nem térek ki a nyugati típusú kapitalizmus jócskán sorolható, jellemző betegségeire, a jövedelmi egyenlőtlenségre, egyes rétegek szegénységére. Van tehát reális alapja a bírálatnak és helye a rendszer korrigálásának. Mindez a legkevésbé sem új, és már Marx alaposan feltárta e belső gyengeségeket. Igaz, az úgynevezett jóléti kapitalizmus a háború és a hidegháború politikai és társadalmi-jóléti versenye idején érdemi elemekkel javított a rendszer nem jelentéktelen gyengeségein. A rendszerek közötti verseny megszűnte után azonban ezt alaposan kikezdték és megnyirbálták.

Mindezt említve, de e keretek között nem tárgyalva is megalapozott, hogy – leegyszerűsítve a képet - az egy főre jutó jövedelem összehasonlítása alapján vizsgáljuk meg a helyzetet. Ez a mutató ugyanis valóban tükrözi, hogy - Orbán szavaival élve – vajon “hatalmi és anyagi visszaszorulásban” van-e a Nyugat.

Nos, mit mutatnak a tények? Elnézést kérve olvasóimtól az itt következőkben a nem mindenki által kedvelt számokhoz kell folyamodnom. De hát mi más mutatná be valósabban, hogy ki van hatalmi és anyagi visszaszorulásban, illetve előnyomulásban? Ezt az egy főre jutó nemzeti jövedelem adatai tükrözik a legvilágosabban, hiszen azok egy-egy ország gazdasági teljesítménye, technikai innovációs és versenyképessége következtében növekednek gyorsabban vagy lassabban, illetve emiatt stagnálnak. Egyben világosan mutatják, hogy mit nyújt, milyen életszínvonalat tud biztosítani egy ország a lakosságának. Összehasonlító tanulmányok azt is bizonyították, hogy a jövedelmi szint az iskolázottság fokával is egyértelmű összefüggésben áll. Magasabb jövedelem nagyobb fokú iskolázottsággal társul.

Lássuk tehát az alapvető tényeket.

Az “emelkedő Kelet”, ha a három legnagyobb hatalmát, Kínát, Indiát és Oroszországot vesszük figyelembe, 2022-ben együttesen kereken 10,5 ezer dollárnyi jövedelmet termelt egy főre. A “hanyatló Nyugat” - Nyugat-Európa és az Egyesült Államok együttesen - 70,4 ezer dollárt, vagyis a Kelet egy főre számított jövedelmi szintje ma mindössze 15 százaléka a Nyugaténak.

Ami pedig Oroszországot illeti, a történelmi tendencia nem a felzárkózást, hanem a növekvő lemaradást mutatja: 1870-ben és 1913-ban a cári Oroszország a nyugat-európai szint felét sem érte el (48, illetve 40 százalék). Ezt követően, a sztálini erőltetett iparosítási politika nyomán és óriási áldozatok árán mintha valóban megindult volna felfelé (1950-re 40-ről a nyugat-európai szint 55 százalékára emelkedett). De a szovjet korszak végén, 1990-ben az ország végülis ugyanazon a 40 százalékos szinten kötött ki, mint ahol 1913-ban volt. És hol vannak ma, harmad évszázad múltán és Putyin regnálásának 22 évét követően?

De vessünk egy pillantást Magyarországra is. Az osztrák-magyar kiegyezés (1867) után az ország lendületesen kezdte követni a Nyugatot. 1870-ben Magyarország a nyugat-európai jövedelmi szint 60, Ausztria (mai területre számított) szintjének a 68 százalékát érte el. 120 évvel később, 1990-re azonban a közben bekövetkezett fejlődés ellenére a magyar szint relatíve hatalmasat csökkent: már csak a nyugat-európai teljesítmény 37, és az osztrák 38 százalékát érte el. Ez természetesen relatív csökkenés volt, vagyis azt jelenti, hogy a magyar jövedelmi szint ugyan emelkedett, de lassabban, mint a nyugati és az osztrák; vagyis azokhoz képest további, növekvő lemaradásban volt.

Az 1990-ben lejátszódott rendszerváltás óta egyharmad évszázad telt el. Az összes befektetés jóval több mint felét kitévő hatalmas, zömében nyugati tőkebefektetések modernizálták a magyar gazdaságot. Exportképes iparokat – sikeres autóipart - hoztak létre. Gazdasági sikertörténet hirdetésétől hangos az ország.

Nos, ehhez képest mi a helyzet ma? Az egy főre jutó magyar jövedelmi szint, bár növekedett, de lemaradása a Nyugathoz és az 1990-es állapothoz képest ennek ellenére tovább nőtt, és 2022-ben annak 37 százaléka helyett csak 28 százalékát érte el. Az osztrák jövedelmi szintnek ma a magyar - az 1990-es 38 százalék helyett - csak 35 százaléka. Az összehasonlítható átlagos nettó havi bér Magyarországon a hollandénak 30, az osztrákénak 33 százaléka, de meg a közép-európai és balkáni EU tagországok átlagának is alig több mint 70 százaléka. Ez a nyugat-európai és az osztrák relációban az utóbbi másfél évszázad legalacsonyabb szintje. A felzárkózás, a “hanyatló Nyugat” behozása helyett tehát tovább nőtt az ország lemaradása.

A gazdasági fejlettséget, az innovációs képességet, a technikai nívót és a lakosság jólétét tekintve tehát a nyugat-európai országok nem is kevéssel még tovább növelték előnyüket, gazdasági színvonalukat és lakosságuk életszínvonalát a Nyugat hanyatlását hirdető kormányokkal megáldott Magyarországhoz és Oroszországhoz képest. De nem csak anyagi tényezőkről van szó. Nyugat-Európa országaiban tíz, illetve öt évvel tovább élnek az emberek, mint Oroszországban vagy Magyarországon.

Oswald Spengler késői követői nem igazán mélyedtek el "mesterük" tanulmányozásában, hiszen Spengler 2000 utánra jövendölte a cezárizmus, a diktatúrák felülkerekedését, az erőpolitika uralmát a pénz uralma helyett mint a Nyugat hanyatlásának utolsó fázisát. Ma azonban úgy tűnik, hogy a cezárizmus nem nyugaton, hanem inkább Európa keleti felén kerekedett felül. A Nyugat hanyatlásáról még mintha korai lenne beszélni.

—

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.