A magyar pedagógusok helyzete, ha a „százharminchárom bátor ember” a parlamentben elfogadja a csak státusztörvénynek nevezett jogszabályt, csupán egy szóval írható majd le: rabszolgasors.
Géza fejedelem, felismerve a tanítórendi tevékenység – mai kifejezéssel szólva a népoktatás, a néptanítók - fontosságát, bencés szerzeteseket hívott Szent Márton hegyére. A magyar reneszánsz hajnalán, Nagy Lajos kezdeményezésére V. Orbán pápa 1367. szeptember 1-jén kelt egyetemalapító oklevelében engedélyezte, hogy „... Pécs városában legyen studium generale, amelyben az egyházi és polgári törvény s minden más nem tilos tudomány a hittudományon kívül taníttassék…”. Amikor Mária Terézia szembesült azzal, hogy birodalma, benne a magyar királyság is a tőkés átalakulás, polgárosodás, a felvilágosodás hármasával jellemezhető európai fejlődés peremére szorult, kezdeményezte birodalma minden szegletében az oktatás modernizálását. Így született meg a Ratio Educationis, mely az ifjúság helyes nevelését a „közjólét, a közboldogság” alappillérének tekintette, és tartalmát tekintve a feudalizmus viszonyai között modern, polgári oktatási rendszert hozott létre.
Az 1867-es kiegyezés utáni magyar kormány kultuszminisztere, az egykori ’48-as miniszter, Eötvös József a népoktatási törvénnyel az egész magyar közoktatás gyökeres átformálását tűzte ki célul. A Trianont követő korszakban Klebelsberg Kunó népiskola programja, a tanyaközponti iskolák építése, ezen iskolák oktatás- és művelődéspolitikai szerepe a korszak pozitívan értékelhető eredménye.
A második világháborút közvetlenül követő időszak oktatáspolitikája vitatott, de a nyolcosztályos általános iskola bevezetése és a tankötelezettség korhatárának tizennégy évre való emelése elősegítette az analfabétizmus felszámolását; az iskolák 1948-as államosítása pedig a szekuláris állam kialakítása, az egyéb oktatási intézkedések – pl. a szakérettségi rendszere – a társadalmi mobilitási gát megszüntetése tekintetében voltak jelentősek.
Az oktatás világában jelentkező 1957-es "Szputnyik-sokk" Magyarországon 1961-ben felemásnak értékelhető reformlépéseket hozott, majd jelentős késéssel, a 60-as évek végén, a 70-es évek elején éreztette pozitív hatását. Az MSZMP 1972-es oktatáspolitikai határozata indította el – Báthory Zoltán szavaival – a „maratoni reformot”, melynek kiemelkedő állomása volt a máig ható 1978-as tanterv és - visszanézve már a rendszerváltás előzményének tekintett, Gazsó Ferenchez köthető - 1985-ös oktatási törvény.
E vázlatos történeti áttekintéssel, melyből szükségszerűen számos kiváló ember és pedagógiai törekvés, műhely kimaradt - hogy csak a morva öntudatú, de magyar származására büszke, Sárospatakon alkotó Comeniusra; a reformáció kollégiumaira; Pázmány Péter közoktatáspolitikai reformelképzeléseire; vagy a nemzetközileg is jegyzett szentlőrinci iskolakísérletre, Gáspár Lászlóra utaljunk - azt kívántuk érzékeltetni, hogy a korszakos jelentőségű történelmi személyek, a kor meghatározó politikusai a magyar történelem minden időszakában a fejlődés fontos ügyének tekintették az oktatást, nevelést.
Persze ez a kép nem ilyen fényes. A XIX. századi főispáni-táblabíróvilág korrajzában Vas Gereben még a színészeket nevezete a nemzet napszámosainak. Később ez a kifejezés egyértelműen a tanítóság, a pedagógusok állandó eposzi jelzője lett. Gárdonyi lámpásként láttatta a tanítót, akinek folyton-folyvást küzdenie kell a világ minden elemével, főleg a tanbürokratákkal, hogy annak a kicsiny közösségnek, amelyet a sors a gondjaira bízott, a lámpása legyen; küldetésének megfelelően megpróbálja az embereket, gyermekeket és szüleiket a maga fénykörébe vonni.
De hamarosan minden korábbitól különböző fordulat következik be a magyar tanítóság – a pedagógus társadalom – életében. Történelmileg kialakult jogállásuk alapvetően megváltozik. A pedagógus szakszervezetek aprólékos elemző munkája eredményeként tudható, hogy az új jogállás több mint ötven ponton, a pedagógusokra nézve hátrányosan változtatja meg a munka feltételeit, körülményeit, a pedagógiai tevékenység értékelési rendszerét, a juttatásokat. Összességében nem túlzás azt mondani, hogy e törvény, amennyiben jelen formájában elfogadják, a magyar pedagógusokat mind, a köznevelési intézmény típusától és az intézmény fenntartójától függetlenül, rabszolga sorba taszítja. Egyben a nevelési intézmények pedagógiai munkáját is szétzilálja.
Hogy ez így erős állítás? Nem hiszem. A XXI. században egy magát modernnek gondoló, demokratikus-polgári államban nem szabályozhatják egyetlen munkavállaló munkaviszonyát sem oly módon, nem vehetnek el egyetlen munkavállalótól sem szerzett jogokat oly módon, nem korlátozhatják egyetlen munkavállaló tevékenységét sem oly módon, ahogy ezt az új törvény teszi.
A nevelés-oktatás rendszerét érintő korábbi változások évtizedekkel vetették vissza a pedagógiai munka szakmai kereteit. Most e törvénnyel a jogalkotó hatalmasságok újabb évtizedekkel menetelnek vissza a történelmi időben. Akik ezt a szöveget megfogalmazták, azoknak fogalmuk sincs a XXI. századi pedagógiáról, a versengést és az együttműködést egységbe rendező, az egyént és a kisebb-nagyobb közösségeket összhangban fejlesztő óvodai-iskolai munkáról, a munka világáról. Arról, hogy ma mit és hogyan kell tanítani a holnapban kiteljesedő embernek, hogy boldoguljon a munka világában, a világban általában. Ez a törvénytervezet manapság már banánköztársaság-diktatúrákban sem menne el, nemhogy az Európai Unió egyik tagországában. Még akkor sem, ha az oktatásügy szabályozása az EU-ban nemzeti hatáskör.
Szükségszerűen jutott el idáig Orbán Viktor? Igen, erre a kérdésre határozott igennel kell felelni. 2010-től, Orbán második hatalomra jutásától kezdve társadalompolitikájának szerves része volt az oktatás egész rendszerének bedarálása, a hatalom szolgálatába állítása, a vagyoni és műveltségbeli kiváltságosok kiváltságainak biztosítása. A köznevelési törvénytől kezdve az egyetemek „kiszervezéséig” – beleértve a szakképzés többszöri átalakítását is - minden intézkedés, a nevelési-oktatási rendszer minden változtatása erre irányult.
Hiába volt minden szakmai észrevétel, jelzés, kezdeményezés, javaslat, tiltakozás – a hatalom mindent félresöpört. Igaz, kellettek ehhez szolgalelkű szakemberek, megalkuvó szakmai tekintélyek, helyzetük kilátástalanságába beletörődő pedagógusok, gyermekeiket a rendszerből kimenekítő szülők, a nemzethy hablatyolás mákonyától elkábult emberek sokasága. Hiába jelezte a pedagógusok egy része, az érdekvédők és civil aktivisták, utóbb a diákok és a szülők, hogy rossz irányba mennek a dolgok. Orbán az oktatásügyet irányító rendőrminisztere most adta meg e jelzésekre a választ: ez a „bosszútörvény”.
Orbán Hoffmann Rózsával, Pintérrel, Rétvárival, Maruzsával nem a Géza fejedelemmel kezdődő történeti névsorban fog helyet kapni. Ha visszatekintünk a közelmúlt maratonfutó reformereire, munkásságukra és sorsukra, az inkább a thermopülai hősökéhez hasonlít. Ez szomorú sors. Mindennél szomorúbb azonban a ma iskolába járó nemzedékek sorsa - és ezzel együtt mindannyiunké.
Marad a kérdés: vajon a rabszolgalét mit eredményez? Az öntudatos cselekvés kibontakozását vagy az „úgysem tehetünk semmit” beletörődő tespedését? A választ a közeljövőben a nemzet napszámosai, a lámpások, a százezernyi Szent Márton hegyi „szerzetes” adja meg.