- Giulia Caminito: A tó vize sohasem édes (részlet)

Mi alig ismerjük Lazio, a saját tartományunk földrajzát, Róma utcáit, a várost, amelyben élünk, mert a mi mozgásterünk a negyedre korlátozódik, mivel azon kívül minden nagyon drága számunkra, és senki sem hitelezne anyámnak, vagy adna neki munkát egynapi betevőért cserébe.
Az anyai alapelv ez: aki nem ismer bennünket, az nem is segít, tehát ott maradunk, ahol tudják, kik vagyunk, ahol ő ki tud építeni kisebb-nagyobb kapcsolati hálót, amely védelmet jelenthet, és amelyen belül elismernek bennünket.
Mariano a legnagyobb gyerek, és mindannyiunk érkezését úgy fogta fel, mint betolakodóét, aki beférkőzött közé és Antonia közé, aki egy darabig lányanya volt, és ők ketten egységet alkottak a túlélésért.
Ami engem illet, a bátyám elvisel, mert nem vagyok nyávogós, mert csendben hallgatom, hagyom, hogy rám zúdítsa a meséket, ördögöket, sötét és rémisztő történeteket, kalandokat, amelyekben a kislány szereplő meghal, és a farkas mindig győz. Négy év van köztünk, ami gyerekként sokkal többnek tűnik, és az én szememben ő felnőtt, szinte Matuzsálem. Ő lép közbe, amikor bántanak, ugyanis nagyon rossz véleményem van a többi kislányról, és csalódottan tekintek rájuk, olyanok, mintha valamiből több volna nekik, mint nekem, de még nem találtam meg a módját, hogy megvívjam velük a csatát.
Van egy kis szőke, én osztráknak nézem, aki Denevércsőrnek hív, mert szerinte előreáll az ajkam, én a tükör előtt pipiskedem a fürdőszobában, hogy megnézzem, tényleg úgy van-e, egyáltalán nem látom, hogy lenne valami torz az ajkamban, és tudom, hogy a denevérek valamikor egerek voltak, és nem kacsák. De a gyerekek csúfolódásának nem kell, hogy értelme legyen ahhoz, hogy bántson: másnak lenni, defektesnek lenni hátrányt jelent, míg tökéletesen beleilleni a sorba segít láthatatlannak maradni, nekünk van már saját defektünk épp elég, nem engedhetjük meg magunknak, hogy látványos csőrünk vagy fülünk legyen.
Amikor elmondom Marianónak, eljön velem az iskolánkhoz, hogy megmutassam neki, melyik az a lány, és ráüvölt: Fogd be a szád, te idióta, és megöklözi.
Én megborzongok a bátyám iránti egészséges bámulattól, aki egyetlen mozdulattal elhallgattatta mások bunkóságát, az ő indulatát meg is jegyzem magamnak későbbre okulásul.
A dolog egyáltalán nem tetszett sem a tanítónőnek, sem anyámnak, aki hátraköti Mariano kezét vagy két napra, mondván, hogy boldoguljon a keze nélkül, vagy kérjen tőlünk segítséget, ha valamit nem tud megcsinálni: ha nem tudja használni a kezét arra, amire való, akkor ne is használja többet.
Antonia különféle megoldásokat talál a problémákra, ritkán pofoz meg vagy rúg belénk, inkább megvon tőlünk valamit.
Ha otthon ordítozunk, nem csinál vacsorát; ha ahelyett, hogy segítenénk neki az ikrek gondozásában, inkább játszunk, nem viszünk másnap uzsonnát az iskolába, vagy elveszi a tolltartónkat; ő a sztrájkok és tiltakozó demonstrációk embere.
Megvannak a maga ki tudja, hogyan kialakított elképzelései, talán a nagyanyám tanította neki ezeket, vagy az élet, vagy talán egyszerűen vele születtek, nincs vallása, a politikai hitét elveszítette, csak az igazságosság egyértelmű számára, konokul ragaszkodik a dolgok igazságos elrendezéséhez.
Én odavagyok a virágokért, nem azért a pár szálért, ami csak úgy vadon nő az udvarunkban, gyenge kis tavaszi százszorszépek, hanem a mások kertjében pompázó rózsáért, jázminért, hortenziáért, ha anyámmal megyünk az utcán, és látom, hogy kihajlik egy szál a kerítésen, legszívesebben leszakítanám.
Egyszer meg is próbálom, mert szeretném a rózsaszirmokat egy műanyag flakonban beáztatni, ahogy az osztálytársaimnál láttam, amikor mutogatták a rettentően büdös, de nagyon értékes saját készítésű parfümjeiket. Antonia rajtakap, amikor leszakítok egy szál rózsát, amelyik kibújt a kerítés rácsán, és elkezdünk veszekedni.
Ami nem a tiéd, ahhoz nem nyúlhatsz, kiabál rám.
De az utcán volt, az utca meg mindenkié, feleselek.
Annál inkább tolvaj vagy, ami mindenkié, ahhoz nem nyúlunk, vicsorogja.
Összetörni vagy elrontani dolgokat szentségtörés, amit anyám igyekszik azonnal jóvátenni úgy, hogy elkezd azon gondolkodni, hogyan lehet őket megjavítani vagy másként felhasználni, de amiben hajthatatlan: nem szabad összetaposni a füvet a kis parkban, nem szabad a szemeteskosár mellé dobni a papírt, nem szabad letépni a rózsát a kertekben, nem szabad megrongálni a könyvtári könyveket.
A könyvek a rögeszméje, ugyanis nálunk, főként, amióta apám ágyban fekszik vagy a székében ül, és nekünk nincs tévénk, csak egy rádiónk, az egyetlen időtöltés az olvasás, és mivel nálunk se hely, se pénz nincs könyvekre, mindenki könyvét olvassuk, amelyre úgy kell vigyáznunk, mint valami ereklyére, szépen egymásra kell tennünk őket, anyám mindig feljegyzi a dátumot, amikorra vissza kell vinnünk őket, és a nyakunkra jár, hogy időben olvassuk el mindet, ellenőrzi, hogy nem kentük-e össze vagy nem gyűrtük-e meg a lapokat, és ha ez megtörténik, akkor elvonszol bennünket a könyvtárba, hogy bocsánatot kérjünk a könyvtárosnőtől meg a többi gyerektől, és aztán megfizeti a kárt, még akkor is, ha azt mondják, nem kell, ő ezt feleli: Már hogyne kellene.
Amikor megpedzem, hogy ami mindenkié, az senkié, ezt mondja: Verd ki a fejedből ezt az ötletet, különben rossz nő lesz belőled.

Antonia már nem öltözik szépen, otthoni ruhában jár hozzájuk, izzadtan, haját csipesszel fogja össze, arca kerek, halántéka keskeny, szempillái hosszúak, orra se nem nagy, se nem kicsi, ő maga nem is sovány, de nem is kövér, egészséges kinézetű.
Nekünk is mindig mondja, fontos, hogy egészségesnek nézzünk ki, a pipaszárláb nem szép, a beesett arc elijeszti az embereket.
Antonia úgy döntött, ahhoz, hogy elérje, amit akar, elszántnak kell lennie, úgy jelenik meg a színen, mint egy reflektor, ami leszakad a plafonról, és a színpad közepére esik: nemkívánatos és veszélyes. Fényt kell vetnie a többiekre, és időnként rátör, hogy főszereplő legyen.
Diszfunkcionális nő: elkeseredett és kiábrándult, van egy halom hivatalos papírja, kinézett magának egy ügyintézőt, amelyik kedvesebbnek tűnik a többinél, és felírta magának egy cetlire a nevét: Murri Franco.
Hát ide hallgass, Murri Franco, én Colombo Antonia vagyok, és amíg nem segítetek rajtam, idejárok hozzád, jelenti ki anyám, és egymás után elé teregeti a dossziékat.
Murri Franco igyekszik udvarias lenni: Tudja, asszonyom, ön kicselezte a titkárnőt, úgy jött be ide, az osztályvezetőnk ezt nem felejtette el, így nehéz lesz előrevinni az ügyét.
Colombo Antonia nem tágít: Hát akkor mi odatesszük arra az íróasztalra ötvenszer az én ügyemet, amíg olyannyira kellemetlen leszek, hogy nem lehet tudomást sem venni rólam. Négy gyerekem van, és most már a férjem is rokkant.
Ez így megy egy hónapig, kettőig, háromig, ha változik az ügyintéző, akkor tudja, hogy elölről kell kezdenie, vagyis, ha nem látja Murri Francót az íróasztalánál, akkor visszamegy másnap, vagy új időpontot kér.
Amikor hazajön, úgy mesél nekünk Francóról, mintha az újságos volna, vagy a gyógyszerész, egy jó ismerős egy ismert és bizalomgerjesztő világból, mi nem tudjuk elképzelni, valójában hogy néz ki, számunkra egy betolakodó, nem értjük, mi dolga van anyánkkal, és elkezdünk féltékenykedni, főként Mariano.
Apádnak egy szava sincs hozzá, hogy anyánk ezzel találkozgat, kapom a szemrehányást egyik nap a bátyámtól, mintha az én bűnöm lenne, főleg az, hogy nekem van apám, neki meg nincs, vagy nem akar lenni.
Most mit mondjon?, vágok vissza, és ránézek apámra, aki a tolószékében ül, a szék kerekei beakadtak az asztal lábába, az il manifesto hever a térdén kiterítve, legalább félórája ugyanannál az oldalnál kinyitva, azt hiszem, fel sem fogja, amit olvas.
Valamit, feleli Mariano, és rosszalló pillantásokat lövell felé, ahogy mindig.
Apa mintha nem volna jelen, mint egy kőtömb, odamegyek hozzá, a térdére teszem a kezem, még ha nem érzi is, és megkérdezem tőle, ki ez a Franco, és akar-e neki mondani valamit.
Apa nem néz rám, de megszólal: Hallgattasd el a bátyádat.
Apa és Mariano távütközeteket folytat, egyikük a székből, a másik az ágyból, mert mindig egy szobában vannak, innen nem lehet megszökni, nem lehet úgy tenni, mintha nem hallották volna a másikat.
Letartóztatták, teszi hozzá apám, miközben Mariano dühösen felhúzza a sportcipőjét, ki akar menni, futni készül.
Kit?, kérdezem, miközben rápislantok az újságra.
Hát azt a nőt, az osztályvezetőt, magyarázza apám, de én nem tudom, mi az az osztályvezető, és mit vezet, vagyis a nyomtatott szavak közt keresek valami támpontot, hogy értsem, és meglátok egy nevet, amelyre apám rábök a mutatóujjával: Vittoria Ragni.
Nem tudom, ki az, és újra meg újra elolvasom a nevet, Vittoria Ragni, hangosan is kimondom, anyám éppen akkor ér haza, egy felmosónyelet tart a kezében, sosem jön haza üres kézzel, tárolóüvegeket hoz, műanyag palackokat, farostlemezeket, ami másoknak már nem kell, az nekünk biztosan jó lesz valamire.
Mi van Vittoria Ragnival?, kérdezi, miközben leteszi a felmosónyelet az asztalra, mellénk. Mariano, hová mész?, förmed rá a bátyámra, de Mariano pillantásra sem méltatja, már ott sincs, vagyis nem látja anyánk első örömét, nem látja az arcát, ahogy kisimulnak homlokán a mimikai ráncok, nem kapja el szeme villanását, nem látja felfelé görbülő ajkát.
Antonia kitépi apám kezéből az újságot, és olvassa, majd még egyszer elolvassa a hírt, aztán látom, hogy mosolyából apró remegések születnek, látom, hogy elsírja magát.

                                                                Lukácsi Margit fordítása