A 70 éves Hegedűs D. Géza kerékpárral, hátizsákkal közlekedik, leginkább farmerban, pulóverben jár, nem csinál különösebb ügyet abból, hogy nagy színésszé érett, hogy egyetemi tanár, a lehető legtermészetesebb módon kommunikál bárkivel. Igaz ugyan, hogy nem ritkán pátoszosan beszél, de ez közel sem azt jelenti, hogy nagy feneket kerít a dolgoknak, és saját magának, inkább annak kifejeződése lehet, hogy fölöttébb szenvedélyes, érzelemdúsan közelít mindenhez, ami még ésszel, műveltséggel is párosul. Őserő, elsöprő szenvedély árad belőle, és ehhez nem kell, hogy Prospero vagy Lear király legyen. A zsigeri érzelmek civilben is ott vibrálnak benne, vagy ha egy olyan hétköznapi szobába érkezik meg, egy tanyasi házba, mint a Gyerekek című darab előadásán, a Rózsavölgyi Szalonban, akkor szintén. Bár kicsi a tér, nem lehet benne hősszínészként, öblös hangon bömbölni.
Inkább fiatalon ragadta el a túlzott pátosz. Nekilódult keze, lába, sőt a hangja is. Ha úgy adódott, velőtrázó volt. Meg akarta rengetni a világot és a színházi szakmát, hatalmas elánnal megrendíteni nem csak a nézőket, hanem saját magát is. Ettől időnként túl sok volt, netán hamis. Olykor megmaradt a tetszetős felszínen. Az „átkosban” hittel szavalt március 15-én a hivatalos ünnepségen, amitől többen összevonták a szemöldöküket. Tele volt naivitással, amiből még mindig jókora adag van benne, de ez egyáltalán nem baj, feltehetően ez is hozzájárul ahhoz, hogy igen jelentős, bölcs színész lett belőle. A naivitás szükséges a gyermeki játékosság megőrzéséhez, ami a színészet lételeme. Akkor is, ha szörnyen negatív alakot játszik, amiből jócskán kijutott neki az utóbbi időszakban. Julius Caesarként például hihető volt róla, hogy pusztító zsarnok, de közben formátumos, meg hiú is, munkamániás, amikor figyelmeztetik, hogy összeesküvők miatt életveszélyben van, de ő akkor is teszi, ami szerinte a dolga. Rútul trónbitorló Claudius volt a Hamletben, elementáris alakításában maga a jégcsap, egy fagyos tekintetű zsarnok, még a szájszegletére is kiült a gonoszság, Miközben ezeknek a rémséges szörnyetegeknek, mint a tán legelaljasultabbnak is, akit játszott, a zsidókon kísérletező Mengele doktornak, igyekszik megkeresni az akár meglehetősen megbúvó emberi oldalait. A revizorban piti, hát mögötti, a közvéleményt hazugságokkal manipuláló polgármester volt. A Koldusopera kolduskirályaként is nagy elánnal manipulált, jóformán hatalmába kerítette a várost. Az ünnepben a családját uralta le, alázta meg aljas módon. A Kvartettben viszont magába gubózó, cselekvésképtelenné vált, történelmi traumáktól gyötört kisember volt. A Hegedűs a háztetőnben is a kisember Tevjeként láthattuk, de ebben az esetben nagyon szerethető volt. Az öreg hölgy látogatásában Illként ugyancsak kisember, aki egykor óriási hibát követett el, és ezért a meggazdagodott címszereplő temérdek pénzért, rútul meglincselteti szülővárosa lakóival.
Színészként ezer arca van és végtelenségig táguló emberismerete.
Az életben pedig nagy-nagy lelke, képes befogadni a fél emberiséget. De, ha olyat lát, tapasztal, ami tűrhetetlen, tud szót emelni, kiállni, ami manapság gyakran a veszélyvállalással egyenlő. Camus regényének, A pestisnek monodráma változata is kiállás volt a részéről. Mondta és mondta benne, hogy egyre fertőzőbb a minket elárasztó kór, mindenáron meg kell állítani.
Ugyancsak monodrámaként még mindig játssza a Márai Sándor írásaiból összeállított Hallgatni akartam című estjét a Víg Házi Színpadán. Ausztria Hitler általi lerohanásáról, az Anschlussról kezd beszélni. Mintha nem is játszana. Csakúgy mondja a magáét, hangosan meditál, morfondíroz, meghányja-veti a történteket, de amire jut, azt nem képes magában tartani, kikívánkozik belőle. Hallgatni akart, ez azonban nem megy, kibuggyan belőle, amit tapasztalt, és messzire világító vészlámpaként kötelessége figyelmeztetnie mindenkit, hogy lúdbőröztetően nagy a baj. Márai tisztán, sőt előre látott akkor, amikor mások farkasvakságban éltek, vagy homokba dugták a fejüket. El is regéli, hogy Ausztria megszállásakor ugyanúgy korzóztak a budai vár sétányán az emberek, mint máskor, ültek a kávéházakban, nyugodtan diskuráltak, ettek, elvoltak. Azt gondolták, azt akarták hinni balga módon, hogy Magyarország a béke szigete. Bíztak abban, hogy nálunk nem lesz baj. Becsukták a szemüket, ha intő jeleket láttak. Elnézték a zsidók elleni rágalomhadjáratot. Hegedűs D. élő felkiáltójelként van jelen a színpadon. Mint Márai, ő is figyelmeztet bennünket a vészre. Igyekszik rávenni minket arra, hogy vegyük már észre, amit nem akarunk látni, és ha látjuk, akkor végre-valahára ne legyünk tétlenek.
Ne legyünk olyan sokáig szemellenzősek, mint Lear király, aki hosszú ideig nem látja azt a temérdek ármányt, ami körülötte zajlik. Hegedűs D.-t meginvitálta vendégnek a Katona József Színházba Zsámbéki Gábor az agg király hatalmas szerepére. De ő nem roskatag öreget alakít, meggárgyult, agylágyulásban szenvedőt. Akkor miért csinál ilyen égbekiáltó botorságot, miért juttatja az országát ebek harmincadjára!? Elmentek neki otthonról? Netán pillanatnyi elmezavar tört rá? Ennél sokkal valószínűbb magyarázat, hogy ez volt az uralkodási gyakorlata. Elvárta az igazodást, törleszkedést. Ezt mutatja az is, amikor Kent gróf lényegében csak annyit mond neki, hogy gondolja meg mit csinál, úgy ráförmed, hogy csaknem szétrepeszti a falakat, ijesztően kivetkőzik magából. Vagy tán éppen ez önmaga, amit azért a nyilvánosságnak mégsem akar mutogatni, de most kitört belőle? Hiszen egyáltalán nincs ahhoz szokva, és nem is tűri, hogy valaki ellentmondjon neki.
Ahogy Szász János kiváló filmje, A hentes, a kurva és a félszemű dermesztő kiskirálya sem tűr semmilyen ellentmondást. Ránéztem a film kedvéért húsz kilót hízott, tar kopaszra vágott fejű, önelégült pocakot eresztett, Hegedűs D. Géza által játszott hentesre, Kodelka Ferencre, és máris kivert a vizes veríték. A nagy magyar ugar megtestesülése, a megállapodott bunkóságé, az elzsírosodott gondolkodásé, az ostoba kivagyiságé. Azoké, akik azt gondolják, hogy körülöttük forog a világ, és meg is csinálják, hogy ők legyenek az otrombán kukorékoló kakasok a mind nagyobb szemétdombjukon. Csak közben szinte szemétdombbá teszik az egész országot.
Ám Hegedűs D., aki a pályája elejétől a Vígszínház meghatározó színésze, majd rendezője, a farkastörvényekről tud szelídebben is beszélni. Ő állította színpadra A dzsungel könyvét, ami 1996 óta levehetetlen a Pesti Színház repertoárjáról. Felemelő, kedves, humoros, zenés mese formájában is képes beszélni az elfajzott világról, mert azt is meg tudja mutatni, hogy a temérdek gyűlölet dacára mégiscsak tele van szeretettel.
