„Megnyíltak a pokol kapui?” – a regénybeli kérdés nem is annyira abszurd: a cselekmény ugyanis halmozza a baljós, sőt egyenesen ijesztő eseményeket (az alapszöveget Kúnos László, a zsoltárokat Nádasdy Ádám fordította). Megváltozik például az állatok viselkedése: hatalmas madárrajok jelennek meg ott, ahol korábban sosem jártak. Rákok, rovarok ezrei tűnnek fel meglepő helyeken. A házakban róka és borz ijesztgeti a lakókat.
A közeli hatalmas erdőből félelmetes hangok, zajok hallatszanak, eredetük egyelőre ismeretlen. S több szereplő is halálra rémülten döbben rá, hogy a környéken egy két lábon járó, de nem emberszerű szörnyeteg garázdálkodik. Az elmeszociális otthon egyik lakója azért rémüldözik, mert szerinte „az ürdüng jár kint”. Másikuk, aki állítólag egyáltalán nem tud beszélni, rosszul artikulálva, de azért érthetően azt suttogja a gondozónőnek: „Vhé-ghed van”. A horrorisztikus híreket gyarapítja, hogy a Tűzláng nevű sátánista death metal együttes tagjai egyszer csak eltűnnek, majd egy idő után az erdőben megtalálják a holttestüket: nemcsak bestiálisan legyilkolták, hanem meg is nyúzták őket. Bulgakov híres regényéhez (A Mester és Margarita) hasonlóan itt is elszabadulni látszik a Gonosz, s a megszokotthoz képest minden másként kezd alakulni. Még az időjárás sem normális: mindvégig szinte elviselhetetlen hőség van, a levegő még éjszaka sem hűl vissza. Augusztus legvégén, azaz a cselekmény idején Norvégiában ez – legalábbis a szereplők panaszkodása szerint – igencsak ritka: mintha tényleg a pokol tüze hevítené a vidéket.
Végül az égen megjelenik egy új, varázslatosan fényes csillag. A tünemény megosztja a mű szereplőit: a racionalisták eddig ismeretlen csillagászati jelenségnek – mondjuk szupernóvának – tekintik, a spirituálisabbak természetfölötti hatalmak jelzésének vélik: „Én vagyok a fényes hajnalcsillag, mondta Jézus. Ézsaiásnál viszont a hajnalcsillag az ördög.” A bizarr fejlemények főként valamiféle apokalipszis – vagy kataklizma? – közeledtére utalnak. Szinte bizonyosnak tűnik: „Valami szörnyűség fog történni”…
Bővelkedik aggasztó, olykor tragikus fordulatokban a sok szálon futó cselekmény is. A középponti szereplők mindegyikének sorsában valamilyen súlyos törés következik be. Abban viszont már eltérések vannak, hogy a bekövetkezett bajnak – közvetve vagy közvetlenül – az előidézői vagy inkább csak az elszenvedői közé tartoznak. Többször előfordul például a cserbenhagyás: a fő alakok némelyike nem gondoskodik kellően a neki kiszolgáltatottakról. Egyikük például órákra elmegy hazulról, nem törődve súlyosan zavart elméjű feleségével, gyerekeivel, majd részegen karambolozik. Másikuk az Isten háta mögötti helyen lévő házában hagyja tízéves fiát, az erdőben bóklászik, a gyerek rémült sikoltozására rohan haza. A harmadik szinte az egész éjszakát végig dorbézolja, miközben fia öngyilkosságot követ el. (Feltűnő, hogy a férfiak jó része itt napszaktól függetlenül csaknem egyfolytában vedel.) Végül is a regényben nincs egyetlen egy normális, ép család sem. Az elemi kis közösségek széthullottak vagy éppen bomlófélben vannak, így eleve képtelenekké válnak arra, hogy érzelmi biztonságot nyújtsanak. Az eredendően gyengékre – mindenekelőtt a betegekre, idősekre és a gyerekekre – szomorú sors vár.
A tragédia mindent átható előérzete nagy erővel veti föl a lét alapvető dilemmáit. A szereplők sorsában, meditációiban a halál motívuma szükségképp válik időről időre hangsúlyossá – az utolsó fejezet egy részét pedig a halálhoz való viszonyunk kultúrtörténetéről szóló esszé alkotja. (Több epizód is azt sugallja, hogy a lét-nemlét határvonala gyakran igen bizonytalan, e viszonylagosság csak fokozza a vészjósló hangulatot.) Érthető továbbá, hogy az apokaliptikus jelzések nyomán a hit kérdései is nyomatékkal jelennek meg. A mű szerint több út vezethet Istenhez. Az egyiket Kathrine, a lelkésznő képviseli: ennek lényege szerint „mindenki egyenlő, mindenki része a nagy egésznek, és Isten a nagy egészben lakozik”. Egil panteisztikus gondolatai más változatot példáznak: Isten minden létező, minden pillanatában jelen van. Bárhol legyünk is, bízvást állíthatjuk: „Itt van Isten országa”. Ezen túlmenően a hit és az egyház viszonyának kényes/kínos vetületét érinti az egyik mellékszereplő emlékezetes megjegyzése: „Nem a megfelelő emberek beszélnek Istenről”. Kizárólag a „legjobb koponyáknak” kellene igehirdetőkké válniuk.
Valamennyi műbeli eseménysor elvarratlan marad, az elbeszélés egy-egy drámai fordulópontnál szakad félbe. Ez a szerkezet azt valószínűsíti, hogy a Hajnalcsillag egy új regényfolyam nyitánya csupán. De a befejezetlenség persze, önmagában véve is jelentéssel teli: mindenekelőtt azt sugallja, hogy a katasztrófa, melynek egyre nyilvánvalóbb fenyegetése lépten-nyomon felbukkan, drasztikusan véget vet minden létformának, félbeszakítja történeteinket. Ennyi volt – nincs tovább.
A Londonban élő norvég szerző regényének világa a privát szféra és a munkahely egyaránt zárt közösségére korlátozódik. A hősök ebben a közegben mozognak, az ennél tágabb körök úgyszólván teljesen hiányoznak. Ezért is meglepő, amikor az egyik epizódban két újságíró sörözése közben a világ anomáliáit emlegetve hirtelen felbukkan egy számunkra ismerős történeti/politikai téma: „Most Lengyelországban is szar a helyzet – mondta Olav. – Lényegében ugyanolyan szar, mint Magyarországon. Különös. Egy ideig náci uralom alatt éltek, azután egy ideig kommunista uralom alatt, és akkor a lehetőségek közül most éppen a nacionalizmust választják.” Akárhogy is, de lám, bekerültünk a világirodalomba.
Infó
Karl Ove Knausgård: Hajnalcsillag
Magvető
2023.
