Az értelmező szótár szerint, aki tallózik, (a tarlón) a „learatott gabona elhullott kalászait szedegeti”, illetve „(átvitt értelemben) elszórtan található ismereti anyagot összeszed”. Mint minden nyelvi jelenségnek, a tegezésnek is van története, de ki gondolná, hogy ehhez köze van a szabadságharc leverésének? Vagy, hogy valaha sztrájkoltak a tegezés ellen? Elmaradása miatt pedig egy apa úgy érezte: elvesztette fiát. Miként lett e nyelvhasználati forma a kirekesztés eszköze? Másrészt, vajon ki az a regényhősök közül, aki egy apró állatot komolyan magázott? S végül, milyen különös történelmi helyzetben hangzott el egy életveszélyes magázás?
Az ország első évfolyamát élő egyetlen képes hetilapja, a Vasárnapi Ujság 1854. október 22-én nyolc oldalából hármat szánt arra, hogy a kor leghíresebb magyar pedagógusa, Edvi Illés Pál „A kölcsönös TE-zésről szülék és gyermekek között" című cikkének helyet adjon. „A sok közül Pestalozzi-e vagy melyik lehetett az a nagy mester, kinek agyából a szülék és gyermekek kölcsönös TE-zésének új divatú tana megfogamzott. Megmondani nem tudom, hogy az a tan, mint valami gyönyörű élc, igen hamar életre kapott és a családokban mindinkább terjed; apostolai úgy adták ki a TE-zést, mint liberális és úri modort, a Kegyed-ezést viszont mint köznépnek valót…” – pendíti meg a témát az akadémikus.
Később kifejti: „Az igen bizalmas társalgást illetőleg, melly szülék és gyermekek között létezne, és amit a TE-zéssel jelenteni vagy elérni akarunk: az, a higgadt ész rostáján megszitálva nem bizonyul be a praxisban (…) Annyi bizonyos, hogy a TE-zés minden atyai tekintélyt elront (…) »Tiszteljed a te atyádat és anyádat, hogy jól legyen dolgod.« Mely parancsokat a TE-zés feldúl, az illő szülei tisztelettel az meg nem férhetvén.” Végül kifejti: „A TE-zést ne tartsátok csekélységnek, ne csak valami adiaphorumnak [közömbösnek], melyet bevenni: vagy mellőzni, mindegy volna. Magatok fontok vagy örömkoszorút fejetekre, vagy fájdalomostort hátatokra a szerint, amint gyermekeiteket nevelitek.”
Egy emberöltő múlva más fájdalmakról is beszélt a tegezést érintve a fenti lap 1887. június 5-én, amikor még névtelenül közölte az „Utazás ismeretlen állomás felé" című visszaemlékezést. Ebben Barsi József „Az olmützi várfogságban" fejezetben valósággal fellelkesül: „De már ideje felhoznom egyet-mást abból, amit a szebb emlékeink címére méltónak tartok. Első helyen áll azok közt mindenesetre a visszaemlékezés arra az illedelmes, bizalmas, mondhatom testvéri érzületre, mellyel egymással társalogtunk (…) Ez abban is nyilvánult, hogy a tegezés általánossá vált minden állás-, rang- és korkülönbség nélkül. A katonatisztek közt ez különben régi szokás, különösen az egy rangúak közt, de itt mindnyájan az »államfogoly« címe alatt egyenlőknek tekintettük egymást, és szorosan véve egy magasabb hitben és reményben osztozkodván, önként buzdult fel bennünk a testvéri szeretet jótékony lángja is!”
Az ember azt hinné, hogy ez a közös munka terén is így lehetett. Éppen a Vasárnapi Ujság 1857. február 8-i és következő számában áll előttünk a mulatságos ellenpélda. A Jókai Mórnál szűk két évvel idősebb szerkesztő, Pákh Albert így szól az álnéven író szerzőhöz: „»Édes öcsém, Kakas Márton, nem addig van az, hogy te itt ingyen egyed a kenyeret, hanem eredj, láss valami dolog után (…)« Máig sem tudom, hogy meg akart-e velük dicsérni (…)” Megírta beszámolóját, de egy hét múlva, a „Kakas Márton imitt amott"-ban megcsillagozta a „Tisztelt szerkesztő úr!” megszólítást és az oldal alján tudatta: „Csak maradjunk per kegyelmed, nem megy nekem az a tegezés. K. M.” Jókai Mór tehát saját írását látta el jegyzettel – Pákh Albertnek üzenve a nyilvánosság előtt meg nem valósult kölcsönös tegeződésükről.
A XIX. század második felétől számos példát hoznak arra is, miként áll a tegezés ügye külhonban. „A Habsburgok udvara másfél századdal ezelőtt" című cikk 1892-ben felidézi a spanyol etikettet. „III. Károlynak minden igyekezete mellett sem sikerült hű Loseda nevű főkamarásának a kevély grandok »tegezését« megszereznie. Hányan koldultak teljes életökben egy ily »te« szócskát, melyért, mint a rangegyenlőség elismerése jeléért, véröket adták volna és mégsem tudtak soha egy hideg excellenciás címnél egyebet kivívni.”
Egykorú eset IX. Lajos hesseni őrgrófé, aki 1741-től 33 évig élt nejével. „Még a házasság második évében is hiába ajánlja váltig az őrgróf az etikett szigorú légkörében növekedett hitvestársának a bizalmas tegezést. A férje származására és erényeire büszke, okos és gyöngéd nőnek, bár hálásan fogadja férje leereszkedésének e jelét, szerénysége tiltja élni az engedelemmel, s ha játszi kedveskedéssel itt-ott megcsendül is leveleiben a férj által óhajtott pajtáskodó hang, a következő mondatban már megint a feszes, tiszteletteljes »Ön«-re téved ajka” – írta a Vasárnapi Ujság 1901. február 10-én.
A kor kedvelt és ismert drámájában, Ibsen 1879-ben írott Nórájában, melyet 130 év alatt ötször fordítottak le magyarra, kulcsjelenetben bukkan elő a tegezés – itt Reviczky Gyula 1892-es átültetésében.
„Helmer. (…) Van még egy körülmény, mely Günthert a banknál – amíg én vagyok az igazgató, lehetetlenné teszi. (…) Mint hallom használható ember. De nekem ifjúkori ismerősöm. Egyike ő amaz elhamarkodott ismeretségeknek, melyek az embert oly gyakran hozzák zavarba a későbbi életben. – Sőt nyíltan kimondva: tegeződünk… S ezt az a tapintatlan ember éppen nem titkolja mások jelenlétében. Ellenkezőleg – azt hiszi, hogy ez őt pajtáskodó hangra jogosítja fel velem szemben, s így lépten-nyomon kivágja a »te« megszólítást. »Te Helmer, te!« Biztosítlak, hogy ez nagyon kínosan érint. Tűrhetetlenné teszi állásomat a banknál. Nóra. Ezt te nem mondod komolyan, Róbert. (…) Mert ezek csak kicsinyes tekintetek [szempontok]. (…) Helmer. Mindegy! Indító okaimat kicsinyeseknek mondod, akkor nekem is annak kell lennem, kicsinyes. No, igen… Nos, ennek csakugyan véget kell vetni.”
Más tegezést az idő mos el. „A képviselők címei a következők: Te a buffetben [büfében], tisztelt előttem szóló a [képviselő]házban, bátyám a klubban, tisztelt honatyám, ha valami kollektára [gyűjtőívre] kell aláírni. Ha pedig a miniszterelnökhöz híják ebédre, a meghívón nagyságos úr a címe” – mesélte Jókai Az Üstökös 1871. július 29-i számában, ám 1865. december 30-án a tegezés elmúlásáról is szólt. „Szokásnak tartatik, hogy az országgyűlés tagjai egymás között pertu legyenek. (Ez természetesen csak a feloszlásig observáltatik [tartják meg], azután megint ki per »kend«, ki per »excellenciád«.)”
Az író napilapja, A Hon 1871-ben előbb azt adta hírül, hogy a fővárosban a péklegények sztrájkba léptek, hétpontos követésük közül a negyedik „a tegezés megszüntetése”. Az újság 1872. október 8-án tudósított Erdélyből. „Szebenben a pékmesterek régi szokása szerint tegezik legényeiket; a péklegények társulata azonban panaszt emelt a céhnél, s azt követelte, hogy a mesterek »ön«-nek szólítsák őket, mivel a katonaságnál is magázzák felsőbbjeik alattvalóikat. Az ügy végre a rendőrség elé került. (…) A céh pedig azért maradt határozata mellett, mivel tudósítása volt Pestről, hogy ott is tegezik a péklegényeket, s amíg ez Pesten tart, Szebenben sem tágítanak. (…) Azonban a péklegények sem maradtak magukhoz következetlenek, s a dolog vége az lett, hogy a pékmesterek se nem tegezhetik, se nem magázhatják legényeiket, mert ezek felmondták a munkát.”
Ki hinné ezek után, hogy 11 év múlva éppen a tegezés elmaradása miatt vesz szomorú fordulatot az 1883. június 19-én kezdődött tiszaeszlári per, amelyben a zsidókat azzal vádolták (a betanított fiú, Scharf Móric segítségével), hogy megölték Solymosi Esztert. „A második tárgyalási napon a következő párbeszéd fejlett ki apa és fiú között: Scharf József (az apa): Érdemlem én tőled, hogy úgy beszélsz rólam. Hát nem fogod sajnálni, ha engem itten felakasztanak? (…) Scharf Móric: Én nem tehetek róla. (Majd ismét kérdik a fiút, miért nem szólt a dologról már előbb?) Móric: Én azért nem szóltam, mert féltem; azt mondták nem szabad. Friedmann (védő): Miért féltél, hiszen apád nem tett semmit? Móric: Anyám azt mondta, ne szóljak semmit se. Sch. József: Hanem a kést szabad volt anyádhoz löknöd, úgy-e? Móric: Azért kikaptam magától. Sch. József: Hát én csak »maga« vagyok te neked? Móric: Ha nem akarja, hogy »maga«, hát azt mondom: méltóságos úr.” Az egyik leírás szerint Scharf József ekkor megszaggatta ruháját, és kijelentette: „Nincs már nekem fiam”, ugyanis az izraeliták között az apa és fiú kölcsönös tegeződése volt a szokás.
Az sem kevésbé tragikus, ahogy Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényében az egyik cselédlányról mesélnek. „Tatár odaintett feleségének: – A macskát. – Ja – szólt Tatárné –, a macska. Mikor beszegődött, volt egy kéthónapos cicánk, az Ilonka cicája, a Cirmos. Ekkora, mint az öklöm. Reggel hallom, hogy a Bözsi tejet ad neki és hívogatja: »Jöjjön, kérem, Cirmos, itt a reggelije.« Magázta a macskát. Sokáig nem is merte tegezni.”
Máskor meg éppen a tegezésben nincs köszönet. Márai Sándor Hallgatni akartam című könyvében emlékezik a müncheni döntéssel visszacsatolt Felvidékről. „Visszatért a szigorúan úr-cseléd társadalomra tagolt Magyarország ellenszenves hangja, a hajbókolós köszöngetés divatja, a kérlek alássan és az alázatos tisztelettel udvariaskodó magyar társadalmi divat. Az egy osztályból valóak tüntető egymást tegezése, akkor is tegeződtek, ha vadidegenek voltak ezek az emberek, s ez a tegezés mindig sértő is volt azok számára, akit nem tegeztek, mert kimutatta, hogy akit magáznak, nem tartozik az atyafiságos úri osztályhoz, tehát nem úriember.”
Másnak viszont – Az Üstökös 1884. július 13-i rajza szerint – rövid idejű tegezés jelentett élményt… „Ismered? Hogyne, egy kis ideig per-tu is voltam vele” – évődik az aláírás, de a kép címe: „Ismeri", ma már kevesek számára pikáns. Pedig ha a Bibliát fellapozzák, Mózes könyvéből megtudhatnák, mi az igazi értelme a férfi-nő viszonyban az ismer szónak…
A tegezés-magázás történetének fennmaradt egy részben mulatságos, részben félelmetes pillanata. A kettőt együtt érte meg Bogár István (1923-1990) sárpilisi kántortanító, népdal-, néptánc- és néprajzitárgy-gyűjtő. Ő volt az országos versenyt nyert Sárpilisi Népi Együttes alapítója és vezetője. Mint legkiválóbbak meghívást kaptak a fényes tekintetű bölcs vezér 60. születésnapjára rendezett gálára, ahol az üde népi színfoltot képviselték. Kellő éberség és motozás után – mit bajmolódhattak a sok szoknyával! – Rákosi Mátyásra nézve önfeledten rákezdték: „Ögye mög a fene magát, / ameddig éri a kabát, / ne úgy ögye, mint a hajmát, / reszelje mög, mint a tormát. // Üssön mög babám a ménkű, / akkora, mint egy malomkű, / halálodat nem kívánom, / de ha möghósz, azt se bánom.”
Az ávósokban szinte meghűlt a vér, ha ezt a pártfőtitkár észreveszi, őket meg az együttest is legkevesebb, hogy internálják. De a vezér csak mosolygott…
