Átalakult az MVM – A Zongora (sic!) koncertek programszerkezete, az eddigi néhány hangversennyel szemben (2015-ben például 9 volt, ha jól számolom a mostani évad műsorfüzetének utolsó oldalán a névsort), amelyeken külföldi és magyar világsztárok, nemzetközi jelentőségű, ismertségű művészek léptek fel, a 2023–2024-es, jubileumi, 20. évadban 22 hangverseny szerepel a műsorfüzetben, amelyek egy része már lezajlott.
A fellépők között természetesen ott van most is néhány nagyon nagy név, ők mondhatni rendszeres fellépői a sorozatnak Szokolov, Say, Koroljov, és ott vannak a legkiválóbb magyar zongoraművészek is, szintén nagy nevek, mint Bogányi Gergely, Balázs János, Farkas Gábor és a csütörtök este hallott Várjon Dénes is. És ott vannak a magyar fiatalok, ki már bejáratott, megérdemelten jól ismert névvel, ki még a széles körű ismertség küszöbén állva. A helyszínek között ott a Bartók Béla Nemzetközi Hangversenyterem, a ZAK Nagyterme, a Solti terem, és több más kisebb befogadóképességű koncertterem, de óvakodjunk attól, hogy csak aszerint ítéljük meg a művészeket, melyikben kapnak lehetőséget. Jó tehát, hogy szélesedett a fellépők köre, viszont észrevehető a külföldiek – említetteken kívüli – hiánya, de ez az évad elején bejelentett megszorítások fényében érthető. Várjon Dénes nagyívű műsort állított össze, Beethoven Patetikus-szonátájával kezdte és Chopin h-moll szonátájával zárta a műsort, közöttük egy Bartók-blokk és Mozart D-dúr rondója szerepelt. Kihívás lehet erre mondani, de végül is ez az, amit egy igazi virtuóztól, nagy művésztől el is lehet várni. Várjon energikusan, lendületesen játszotta a Beethoven-szonáta első tételét a lassú bevezetés után, a gyors tempó és a hangerő azonban nem fedett el semmit, peregtek a trillák, pontosan hallhatók voltak a részletek. A lassú tételből azonban, bár jól formáltak voltak a dallamok, érthető volt a felépítése, hiányzott egyfajta mélyebb érzékenység, mondhatni a patetikus poézis. A zárótétel ismét energikus és gyors volt.
Teljesen átalakult a kiadotthoz képest a Bartók-blokk, erre, ha jól láttam, nem készített fel tábla, a bejáratok előtt, nem volt kis kiegészítés papírkán a műsorfüzet mellé adva, sem pedig a koncert előtt megjelenő, néhány mondatot mondó hölgy nem szólt róla semmit. Várjon ezekben is a virtuóz zongorista megközelítést választotta, kicsit az egyénibb hozzáállás ellenében. Inkább csak „barbár” volt az Allegro barbaro. Jó átvezető, bemelegítő darab volt a második rész elején a Mozart-rondó, ami után Chopin következett. A h-moll szonáta előadását az egész est legjobbjának éreztem, a koncertező zongoravirtuóz hozzáálláshoz ez illett leginkább, de amellett itt egyensúlyban volt az energikus, virtuóz megközelítés, a lassú tétel dallamformálása, az egész chopini hangvételének visszaadása. A mű tételeinek egymáshoz való viszonya is feltárult, ilyenek miatt érdemes hangversenyre járni.
