Valahogy nem volt szerencsém Orbán Ottó (1936-2002) életműinterjú kötetével. Tavaly elvittem magammal egy pár napos utazásra, de nem jutott rá időm. Most, egy újabb utazás alatt már a repülőn elkezdtem olvasni, s néhány este alatt a végére jutottam. A Színpompás ostrom (Tények és tanúk sorozat, Magvető, 2016) beszélgetéseit 1987 novembere és 1988 márciusa között vette fel Kabdebó Lóránt – ez adja a kötet gerincét, s ezt egészíti ki a Függelékként közölt interjú, amelyet Váradi Júlia készített a már nagybeteg költővel, aki épp egy operáción esett át, amely rövid időre „emberhez méltó élethez segítette”. Ez utóbbi meg is jelent a Narancsban 2000-ben, és szóba kerül benne például Orbán (nem is annyira) talányos című verse, „A dán királyi főszámvevő jelentése a Fortinbras & Fortinbras cég átvilágításáról”: „az a legleverőbb hogy lehetett volna belőlük akár egy jó kezdőcsapat is / jó időben született újszülöttek / egy új történet első mondatai / a tiszta lap amelyen nem dereng föl a diktatúra vízjele / nem lettek sem azok sem ezek / rókafiak nyomakodtak elő a rókalyukakból / rókaagyakba való eszmékkel / hogy a történelmet gólra játsszák / a vesztest pedig a legjobb sárba taposni / akkor legalább nem sokat pofázik (…)” (Orbán Ottó összegyűjtött versei I-II. Magvető, 2003). Amiről ugyan azt mondja az interjúban, hogy „Nem személyesen a politikusok vagy egy párt ellen íródott” – de 25 év után úgy érezzük, mégis.
E rövid beszélgetés csak részben egészíti ki az életműinterjút, amely a 80-as években lezárul. Van tehát egy másfél évtizedes hiátus Orbán életében, amiről nem tudunk meg semmit a kötetből – bár ez már betegségének az időszaka, mégis hiányérzetem volt. A korábbi évtizedekből különösen a gyermek- és ifjúkor történetei voltak számomra érdekesek, de a későbbi időszak, elsősorban az irodalmi életről szóló részei – például a Belvárosi kávéház sztorijai, vagy Nemes Nagy Ágnes sértődése – sem kevésbé azok. Kiderül például, hogyan keveredett „botrányos szerelembe” a nála kilenc évvel idősebb Makai Zsuzsával, József Attila unokahúgával.
A zsidó származása miatt valószínűleg agyonvert édesapja után félárván maradt Orbán Ottó a háború után a Sztehlo Gábor által a budai hegyekben alapított gyerekközársaságba, a Gaudiopolisba került. (Az evangélikus lelkész Sztehlo emlékezései nemrég jelentek meg ugyancsak a Magvető Tények és tanúk sorozatában, Háromszázhatvanöt nap – Emlékek a magyarországi zsidómentésről 1944-ben címmel.) Orbán Ottó neve ekkor lett ismert, gyerekzseni költőként. De saját elmondása szerint akkor lett író, amikor Nádor utcai házukat bombatalálat érte: a bomba épp beleesett az ott lakó ügyvédné már előkészített fürdővizébe, s így nem robbant föl: „Jesszusom, egy bomba ül a fürdőkádamban – sikoltotta és elájult. Talán ez volt az a pillanat, amikor író, a betűk embere lett belőlem, bár ez esetben »a szavak embere« találóbb lenne, mivel ez a lehetetlen szó, a hibás nyelvhasználat volt az, amit többé nem felejthettem. Egy bomba, ahogy a fürdőkádban ül.”