Hónapok óta egyeztet, konzultál a kormány a pedagógus és szülői szervezetekkel az oktatásról és az új pedagógus státusztörvényről, senki nem mondhatja, hogy a kabinet nem kíváncsi az érintettek véleményére – derült ki nemrég Rétvári Bence, a köznevelésért is felelős Belügyminisztérium államtitkárának szavaiból. Akár azt is mondhatta volna, hogy évek óta egyeztetnek, tárgyalnak; ez sem lett volna hazugság, a tanári érdekképviseletek lassan tíz éve próbálnak a tárgyalóasztal mellett eredményeket elérni. Minden esetben sikertelenül.
A szakmai egyeztetések, sztrájktárgyalások, leginkább a délutáni televíziós kibeszélő show-műsorokhoz hasonlítanak: mindenki, hol visszafogottabban, hol hevesebben elmondhatja a magáét, utána lehet szörnyülködni, nevetni, egymást szapulni – és ennyi. Ahogy a tévés talkshow-k, ezek is színjátékok, de legalább a kormány elmondhatja, hogy “egyeztetnek” (ettől persze úgyis az lesz, amit ők akarnak), a szakszervezetek meg főhetnek a saját levükben. Hogyan is lehetne komolyan venni egy olyan konzultációt, amelynek a végén a BM államtitkára cinikus, lekicsinylő mosollyal kiáll a sajtó elé, és szinte minden mondatával igyekszik megalázni, hitelteleníteni tárgyalópartnereit?
Nyilvánvaló, az oktatásirányítás semmibe veszi az érdekvédelmi és szakmai szervezeteket, egyes tanárok, diákok, szülők tiltakozását. Ám mielőtt ezt valamiféle jellemhibaként könyvelnénk el, tegyük fel a kérdést: miért is kellene komolyan venniük őket? Miért tartson egy szinte teljhatalmú kormány olyan szakszervezetektől, amelyek támogatottsága alacsony, a tagságuk egy része pedig otthon kötöget?
Miért féljen attól a pedagógustársadalomtól, amelynek többsége nem mer, nem is akar tisztességesebb bérekért, jobb munkakörülményekért küzdeni?
Miért reszkessen egy néhány száz vagy néhány ezer főből álló budapesti tüntetéstől egy több mint másfél milliós fővárosban?
Nyilvánvaló az is, hogy a kormánynak nincs sok félnivalója. Jelen helyzetben sajnos úgy tűnik, jó darabig nem is lesz.