- Benkő Imola Orsolya: Egy doboz szardínia

Reggel minden üres. Félhomály a folyosókon, ha valaki belép az épületbe, hallani lépteit a kongó aulában. Mindig a portás után érkezem. Hallgatom a saját cipőkopogásom. Még kabátban csinálok egy kávét, nem várom meg, amíg Évike, a titkárnő beér. A bőrfotelbe huppanok, csend és félhomály van az irodámban is. Szürcsölöm a feketét, nézem a falon a régi kopott öltönyös igazgatók arcképeit. Kedvem lenne feldobni a lábam az asztalra, és rágyújtani egy igazi Havanna szivarra. De tudom, ez tilos. Hörpölöm a presszót, hagyom, hogy a keserű íz szétáradjon a számban. Érzem, ahogy az idegrendszerem felkészül arra, hogy egy órán belül telezsúfolódik az épület. Mint egy szardíniásdoboz, olyan lesz. Érzékeny orrom nem szereti az összepréselt testek szagát, ami aztán mindenhová bekúszik, még este sem tudok megszabadulni tőle az ágyban. Mintha a feleségemnek is szardíniaszaga lenne, ahogy a zakómnak, sőt az alsógatyámnak is. Ilyenkor reggel igyekszem kinyitni az ablakokat az irodában, és teleszívom a tüdőm friss levegővel. Nézem a közeli torony óráját, nézem, ahogy a percmutató halad. Számolok, amíg cipőkopogásokat nem hallok. Pontosan érzem, mikor lép be az első csendháborító, akkor is, ha már a számítógép előtt ülök, és olvasom a tankerületi utasításokat. Az iskola megtelik durva kopogással, nyikorgással és ajtócsapkodással. Fülsiketítő nevetéssel és állatkertre emlékeztető üvöltések hangjával.
Végre becsengetnek. Kilépek az ajtón. Benézek a kistanáriba, és szép napot kívánok. Hangomra a kollégák a számítógépek vagy a fénymásoló mögül ugranak ki. A szájam mindig fülig ér, erre nagyon figyelek, kizárólag így közlekedem. Az irányt sebesen a nagytanári felé veszem, ahol megismétlem a műveletet, pontosan ugyanúgy, ahogy az előbb: széles vigyorral köszönök mindenkinek, és addig hajtogatom, hogy szép napot, amíg mindenki el nem hagyja a tanárit. Néhányan kényszeresen visszamosolyognak, vagy éppen fintorognak. Van, aki már akkor menekülőre fogja, amikor meglátja a mosolyom. Úgy siet el mellettem, hogy rám se kelljen néznie. Ez a kedvenc részem a reggelből, talán jobban szeretem, mint a csendes egyedüllétet az igazgatói irodában. A kollégák arcáról, mint a térképről, úgy olvasok. Ők viszont mit sem sejtenek az én gondolataimról. A mosoly mögött minden elfér, minden.
Tegnap fontos nap volt. A tankerületből leszóltak, hogy kiválasztották az iskolánkat az új önértékelés tesztelésére. Miközben szép napot kívánok, a szemem, mint egy jó kamera, követi a mindig készséges kollégákat. Azokat a tanárokat, akik szívesen csacsognak velem a folyosón, ha megállítom őket ellenállhatatlan mosolyommal.
A pletykák segítenek a legjobban tájékozódni. A szövevényes viszonyok pillanatok alatt világossá válnak a folyosón, ha a megfelelő kollégát szólítom meg. Mosoly és bizalom! Jelszavaim. Ezt csak kevesen értik, de megbocsátható, hiszen a jövőben csak jó végrehajtókra lesz szükség. Elég, ha én értem magam. Engem pedig odafent. Talán néhányan sejtik, mi jár a fejemben, azért mosolyognak vissza, de tévednek. Most választok épp, miközben a kollégák üres tekintettel mennek az órákra. Azokat is látom, akik gyanúsan figyelnek. A jövő iskolája épül, nem könyvekből, mert azok már kimentek a divatból. Figyelemből. Fülek a falakban, szemek az ajtókban. A mosolyom segít: gondolatban jobbra és balra sorolom a neveket. Látom, ahogy kiürül a szardíniásdoboz, a büdösség elszáll. Friss szelek fújnak mától.