Libánk eddig még nem volt.
Gyerekkorom óta nem érzek túl erős vonzalmat e szárnyasok iránt, hiszen egy időben napi rituálénak számított, hogyan kerüljem el őket, vagy ha már törvényszerűnek látszott a találkozás, miként futamodjak meg előlük, lehetőleg minél hamarabb.
Zsákutcában laktunk akkoriban, alig öt-hat ház tarkította elszórtan, a végében pedig a vasútállomás, és annak hatalmas rakodója terpeszkedett. Iskolába menet, onnan jövet nagyjából eseménytelenül telt a másfél kilométernyi szakasz, kivéve annak a házunktól kétszáz méternyire lévő enyhe kanyarját. Ott laktak Székelyhídiék, akik nem csak tyúkokat és kacsákat tartottak, hanem bizony libákat is. Nem is emlékszem, volt-e akkoriban már kerítésük, nekünk jó darabig nem volt, nem kellett, nemigen volt mit elvinni tőlünk vagy a szomszédainktól. Mi, gyerekek is szabadon márszákálhattunk ki-be, ha épp zsíros kenyér kellett, vagy egy pohár hideg víz a játék hevében. Az utca túloldalán ott folyt a patak, partján pompás papsajtok, a mederben zsombékos, apróhalas, sásos Kánaán annak, aki az ilyesmit szereti. Márpedig a liba szereti, ezért jellemzően az út szélén, vagy épp a patak partján kotorásztak, csőröztek, tollászkodtak rendszerint.
Ha gyalogszerrel járt az ember, messziről óvatosan kifürkészhette, merre járnak a ludak, s ha elég távol voltak az úttól, esélyesnek tűnt, hogy lassú léptekkel, vagy éppen sprintet vágva anélkül lehetett elmellőzni őket, hogy szárnyaikat kiterjesztve elindultak volna felénk. Biciklivel bajosabb volt, azt messziről kiszúrták és a kerekek után eredtek.
Sosem csíptek meg, sosem értek el a lábszáramig, de attól a félelmetes sziszegéstől, gágogástól és szárnyverdesésétől mindig úgy éreztem, valós támadás ért.
Elő is tolultak mindjárt ezek az emlékek, amikor emberem a szombati piacról hazatérve, szokásos sejtelmes mosollyal – hoztam egy kis meglepetést! – egy dobozt nyújtott felém, és arra biztatott, bontsam csak ki. Három apró pihés jószág trónolt odabent, fekete, rövidebb csőrrel, mint a kacsák, viszont termetre már most is terebélyesebben. Apró hangon sipákoltak, és valami olyan bizalommal néztek a szemembe, hogy a jövő, amiben majd hatalmasra nőnek, és kiterjesztett szárnyaikkal ismét elindulnak felém, ráadásul most a saját udvaromban, egy pillanatra köddé vált. A szakirodalom szerint, ha eleget beszélünk hozzájuk „gyerekkorukban”, tenyérből etetjük, simogatjuk, babusgatjuk őket, akkor afféle családtagnak tekintenek majd, és eszük ágában sem lesz csipkedve utánunk iramodni, amikor gyomlálni indulunk a kertbe.
Napjaim egy része így most a libákkal való beszélgetéssel telik. Gyermekláncfű leveleket – mifelénk cserbóka – aprítok falatnyira, tojást főzök, túrót morzsolok, a sárgadinnye héjáról is lekaparom nekik a még használható falatokat. Kényeztetem mind a hármat, ahogy csak tudom, remélve, bevágódom náluk eléggé ahhoz, hogy a „pajtihangulat” később is megmaradjon.