Tavaly nyáron Bécsbe települt magyarokat kérdeztem arról, mi okból hagyták el hazájukat, és megtalálták-e odaát a boldogulásukat. Jazzművész beszélgetőpartnerem elmondta, azért költöztek a polgári attitűdű városba, mert az ő és a felesége hangulatára is ráült a magyar belpolitikai diskurzus folyamatos nyomasztása, az Európa-eszménytől való távolodás, és ez bekúszott életük szinte minden területére, már-már alkotókedvüket vesztették. Mivel nekik is csak egy életük van, úgy döntöttek, azt az egyet nem hagyják elrontani. A keserédes interjú után kikapcsolódásul a soron következő Friderikusz-podcastet indítottam el, amelyben a házigazda Geszti Péterrel beszélgetett. A szövegíró, musicalszerző, üzleti coachként is sikeres Geszti Péter mintha összebeszélt volna az interjúban megszólaló zenésszel, túlélő üzemmódba kapcsolása az itthon tudatosan élni és alkotni próbáló ember mentális állapotának egyre nehezebb egyensúlyban tartásáról szólt. A másfél órás polemizálás az egymásra hangolódás és az egymás megértésére való törekvés kivételes példája volt. A Geszti+ podcast sorozat sikerének egyik záloga – a két ember ikonikus személyén és témaválasztásain kívül – éppen az a stílus, ami manapság egyre ritkábban kerül az éterbe, pedig nagy szükségünk lenne rá nekünk, a csendes többségnek. Hogy reményt adjon, nem vagyunk egyedül.
– Hogyan született meg a Geszti+ podcast ötlete?
– A beszélgetésünk után keresett meg Sándor, hogy indítsunk közösen egy olyan podcastsorozatot az ő csatornáján, amely azon értékek és világnézet mentén valósulna meg, mint az ön által említett interjúban foglalt gondolatok. Abban az időben talált el engem az a beszélgetés, amikor a legutóbbi országgyűlési választások után sokan távlataikat vesztették. A családommal akkor három hónapot töltöttem Bali szigetén, ami tudatos kipróbálása volt annak, hogy mi van akkor, ha kiszakadunk a szokásos mókuskerékből. Feltöltött engem a máshollét, és talán ezért hatott nyugtatólag az, ahogy akkor beszéltem. A kint töltött időszak arra jó volt, hogy szembenézzek azzal a társadalmi, politikai és történelmi valósággal, amiben élünk, aminek a feldolgozása és helyretétele is megtörtént bennem.
– Nem rejti véka alá a véleményét, ha az előbbi témában megkérdezik. A podcastekben sem volt ez másképp, ott is megmutatta az értékeket, amiket képvisel. Honnan ez a bátorság?
– Nem gondolom, hogy a nagyon kritikusan működő emberek közé tartozom, de az kétségtelen, hogy az a független szemléletmód, ahogyan élem és szemlélem az életemet, kívánja, hogy ragaszkodjak az értékeimhez. Ha nem így tennék, akkor önazonossági problémáim lennének, amikor pedig ez előfordul valakivel, akkor kezd szétesni a személyisége, és nagy eséllyel depresszív irányba fordul – amit pedig nem engedhetek meg magamnak.
Majd egy évtizede tudatosan leválasztottam magamról azt az attitűdöt, amelyik az állandó kesergésből, panaszkodásból és negatív gondolkodásból állt.
Ezt nagyon tudatosan kellett megtennem, mert tudtam, hogy ha nem csinálom végig ezt a lelki munkát, akkor az alkotó energiáim, a kreativitásra való nyitottságom, a pozitív gondolkodásra való képességem fog súlyos veszteségeket szenvedni. Azt érzékeltem akkor, hogy ha mindennap valami ellen kelek fel, akkor a negatív energiák megszüntetik körülöttem azt az alkotó erőteret, amivel szívesen és örömmel élek, ráadásul foglyul ejtene a stressz. Ezért cserébe viszont semmi nem kárpótolna, hiszen változtatni sok közéleti ok miatt nem tudok. Felismertem, hogy a jelenlegi erőviszonyok között kell megtanulnom berendezni egy normális, produktív, de a saját értékeimhez ragaszkodó életet.
– Miért gondolták, hogy egy újabb kitárulkozós, de hétköznapi önismeretet adó kurzus érdeklődésre tarthat számot?
– Amikor Sándor feldobta az ötletet, még egy kicsit szkeptikus voltam, mert nagyon sok pszichologizáló témájú videó, podcast kering a hálón, és azt gondoltam, hogy van abban rizikó, ha mi a sokadik ilyet létrehozzuk. Ő azonban meggyőzött arról, hogy ez másmilyen lesz, mint az eddigiek, ráadásul emberileg, szakmailag annyira egymásra találtunk, hogy arra jutottam, hogy a mi karakterünk teheti egyedivé a beszélgetéseket, valamint az, hogy kiket hívunk meg vendégnek, mint ahogy a felkért pszichológusok karaktere is nagyon eltérő volt egymástól, ami a szakértői diverzitást biztosította. Az pedig roppant hízelgő volt számomra, hogy Sándor nagyon erősen biztatott: ne riporterként üljek a vendéggel szemben, hanem egyfajta rezonőrként mondjam el azt, amit az adott témáról gondolok.
– Milyen volt a fogadtatás?
– Minden várakozásomat felülmúlta! Elképesztő volt az a hőfok, amivel az emberek reagáltak. Akárhová megyek, mindenhol megállítanak és gratulálnak, szinte olyan érzésem van, mint régen, amikor abban az egy darab magyar televízióban megjelentem, és másnap már mindenki a szereplésemről beszélt. Érdekes, hogy a társadalom egy bizonyos szegmensét több szempontból nagyon eltalálta a sorozat. Az egyik egy nagyon egyszerű pszichológiai tényező, miszerint két, korábban egóharcosnak tekintett közszereplő, akik sosem dolgoztak együtt, és a médiában is nagyon más utat jártak, összefogtak. Az együttműködésnek a látványos mintája már önmagában is elragadta az emberek nagy részét. A kooperációnak ez a nyilvánosan megvalósuló példája reményt adott, hogy lehet ezt így is, együtt, nem csak külön, individuálisan kapargatni a gesztenyét.
– A témaválasztásokba is beletrafáltak.
– Rengetegen elmondták, megírták, milyen kár, hogy későn, csak idősebb korukra, a beszélgetések hatására ébredtek rá bizonyos dolgokra. Mennyire másként kellett volna élniük, viselkedniük bizonyos emberekkel, mit kellett volna kérdezni, mondani, nem kellett volna hallgatni, elhazudni dolgokat. Azt szűrtük le, az emberek azért igénylik az önismereti tartalmakat, mert legtöbbször senki nem tanítja meg őket erre.
A család sem, az iskola sem, pedig ezt ugyanúgy kéne tanulni, mint a pénzügyi vagy a programozói ismereteket. Tanítani kellene az emberek közti társas kapcsolatok szabályainak ismeretét is. Sokan jelezték, hogy a podcastek megváltoztatták a gondolkodásukat, még többen azt, hogy megnyugtatta őket abban, amit eddig gondoltak, csak nem kaptak arról megerősítést. Rengeteg nő írta, hogy milyen jó lenne, ha az ő férjük is megpróbálna a szeretetnyelven kommunikálni velük, és elfogadásban, empátiával élhetnének.
Nagyon sok férfi még manapság is tradicionálisan gondolkodik a családi szerepek leosztásáról, örökölt transzgenerációs traumáit magában hordozva kommunikál, s ezek miatt nem tud, nem mer, nem is akar érzelmileg megnyílni, aminek egyik következménye, hogy lelki zártságban él, és ez érzelmileg elsivatagosíthatja párja és családja életét is.
Összegezve: a nézők hasznosnak és revelatívnak tartották a témák feldolgozását, de hangsúlyozom, hogy mindezt nem saját érdemként, hanem élményként élem meg.
– Hogyan készült fel a beszélgetésekre? Honnan érezte, mikor vegye fel az érzékeny, mikor a tudatos, mikor a tanítói kalapot?
– Rengeteg könyvet olvastam el, amiket közösen jelöltünk ki Sándorral a Nyitott Akadémia sorozat köteteiből, majd azokat a pszichológusokat kerestük meg, akiknek az írásaiból olvastam. Az egész munkában végig részt vett a feleségem és producertársam, Ditz Edit is. A legnagyobb kihívásnak azt tekintettem, hogy Sándornak feleljek meg, mert ő megtisztelt azzal, hogy belém látta a lehetőséget. Közben az segített, hogy az általam évek óta tartott motivációs előadások révén kialakult egy racionális és mentális rutinom, amivel nagyon hamar le tudom tapogatni a körülöttem lévő embereknek részben a karakterét, részben a szándékait és az érzelmi állapotát is. Ezek sokszor csak megérzések, bár ez is egy tanult folyamat eredménye. Az is szerepet játszhatott ebben az érzékenységben, hogy alapvetően dalszövegíró, alkotó típus vagyok, tehát meg kellett tanulnom megnyitni magamban azokat a csatornákat, amelyekből érzelmes, vidám vagy elgondolkodtató szövegeket lehet előhúzni. Végül is a sokféle szerep, résztudás, rutin, amelyekből ennyi idős koromra összeállt a személyiségem, így együtt ültek be a beszélgetésekbe.
– Volt olyan az elhangzottakban, ami önnek is adott a továbbiakra útravalót?
– Már régen kialakítottam a magam számára egy bizonyos kommunikációs és viselkedési formát, stílust, amivel azt keresem, hogyan érezhetem otthon magamat a világban – a Tamási Áron-féle értelmezés szerint. Sokszor beszélek az inspirációról, motivációról és a közösséggel való együttműködésről, az emberi interakciók számos hasznos szabályát felismertem már korábban. A podcast beszélgetései megerősítettek abban – ha úgy teszik, terminus technicusaim lettek mindarra –, amit magamról és a helyes viselkedésről gondolok. Voltak olyan pillanatok, amikor olyan szerencsésen és erőteljesen fogalmazott egy-egy szakértő, hogy az még inkább helyretette vagy pontosította a tapasztalataimból korábban levont következtetéseimet. Több olyan gondolat is elhangzott, amelyeket azóta beépítettem a dalszövegeimbe. A megerősítések nemcsak számomra, hanem a nézők számára is lényegesek voltak, mert arra mutattak rá, hogy mi az, amit nem gondolunk pontosan, és mi az, amiben jól döntöttünk vagy cselekedtünk. Ez nemcsak azért lényeges, mert nem tévedtünk, hanem mert megbizonyosodhattunk, hogy nem helytelen elvek szerint élünk.
– Lesz folytatás?
– Felmerült, hogy folytassuk a sorozatot, akár könyv formájában is, de – legalábbis egyelőre – kis esélyt látunk erre. A mai viszonyok között nehezen találunk szponzort. Ahol a kritikai gondolkodás, a független véleményalkotás elengedhetetlen, mert különben értelmetlen lenne magát a tartalmat előállítani, ott a téma sikeressége ellenére a szponzorok óvatos távolságtartással viseltetnek. A piaci verseny kimúlása – mint más kulturális és gazdasági területen is – a tartalmi és minőségi dimenziókat súlyosan érinti. Mindenesetre szándékunk volna rá.
– Lekonferálná az interjút?
– Azt gondolom, iszonyatosan nehéz, de folyamatosan foglalkozni kell az érzelmi életünkkel. Ez igenis lehetséges, viszont egy újfajta tudatosságot igényel, egyfajta kitartó, következetes koncentrációt, és még egyet! Kell valaki, aki hisz bennünk. Kell találnunk legalább egy olyan embert a környezetünkben, aki bátorít, felruház minket azzal a tudással, amivel a traumáinktól megszabadulhatunk, vagy akár egy újabb szintet léphetünk önmagunk megismerésében, sőt a hivatásunkban. Ehhez szüntelen tanulás, a megújulásra, változásra való készség és nyitott gondolkodás, empatikus hozzáállás szükséges részünkről, ehhez kell keresnünk egy minket támogató személyt, és fordítva: adni kell magunkból valamit másoknak, hiszen mi magunk is inspirálhatunk, bátoríthatunk valakit, aki fontos nekünk. Ahogy a Hiszekegy című dalom refrénje szól: „Hiszek egy emberben, hiszek egy otthonban / Akiben szeretet lakik, az otthon van.”
