Különösen szabadságszerető népként ismert a lengyel. A kommunizmus idején a Szovjetuniónak többször is meggyűlt a baja a lengyelekkel. 1970-ben, miután – a kormányzat által bejelentett áremelések után – Gdanskban Szczecinben és más városokban is megmozdulások törtek ki, éleslőszert vetett be a hatalom a tüntetők ellen, több mint negyven embert öltek meg. A hetvenes évek végén, II. János Pál pápává választásával, illetve a Szolidaritás szakszervezet megalakulásával újjáéledt a tiltakozó mozgalom, amit az alacsony életszínvonal is felerősített. 1981-ben aztán hadiállapotot vezettek be. Ám ezzel is csak egy időre sikerült elhallgattatni az embereket. Lengyelország ébredt elsőként az úgynevezett keleti blokk országai közül, 1989 júniusában itt rendezték az első félig szabad választásokat.
A Jog és Igazságosság (PiS) 2015-ös hatalomra kerülésével azonban valami mintha megtört volna. Jaroslaw Kaczynski pártja ugyanis kiválóan ért ahhoz, hogyan lehet kisajátítani a múltat. Aki nem úgy gondolkodik, mint a PiS, kommunistának, liberálisnak bélyegzik, s a gyűlöletkampányt egyfajta keresztény mázzal öntik le.
Le kell szögezni, Mateusz Morawiecki kormánya sokat tett az ukrán menekültekért, illetve Kijev megsegítéséért, de ez még nem ad mentességet, ettől még ugyanúgy tartania kellene magát a demokrácia alapszabályaihoz, mint a nyugati kormányoknak. A lex Tusknak nevezett törvénnyel, amellyel a varsói kormány döntéseire gyakorolt állítólagos orosz befolyást vizsgálják ki, azt bizonyította, hogy a lengyel vezetés a háború kezdete óta sem vált demokratikusabbá és nemtelen eszközöket is bevet, hogy megőrizze hatalmát, hiszen a jogszabály legfőbb célja az, hogy eltávolítsák a politikából Donald Tusk ellenzéki vezetőt.
Ez azonban már a lengyel társadalomnak is sok volt. Vasárnap akkora tömeg tiltakozott a fővárosban és más városokban, amilyenre évtizedek óta nem volt példa. Amikor a varsói képeket láttuk, s felidéztük a hatalmas izraeli tüntetéseket a jogállamiság védelmében, csak azon tűnődünk: mi hol rontottuk el?