Rachel Carson író és tengerbiológus 1907. május 27-én született. Neve talán csak egy, a zöld kérdések iránt érdeklődő kisebbségnek mond bármit is Magyarországon. Annyira hétköznapivá váltak a „környezetvédelem”, „ökológia” és „fenntarthatóság” szavak, hogy alig gondolunk azokra, akik már akkor szóval és tollal hirdették ezen fogalmak igazságát, amikor az összes mérvadó politikai erő gúnyolta és fanatikusnak bélyegezte a környezetvédőket - a gazdasági élet szereplőiről nem is szólva.
Carson könyve, a Néma tavasz 1962-ben jelent meg, és a növényvédő szerek használatának veszélyességére hívta föl a figyelmet. A téma persze nem volt új. A XIX. században mérnökök és természettudósok figyelmeztettek a túlzott vegyszerezésre, és az észak-amerikai farmerpopulista mozgalom is foglalkozott - az élelmiszerbiztonság szempontjából - a kérdéssel. Csakhogy átfogó, nemzeti szintű szabályozásokra a XX. század közepéig kellett várni, amikor az ipari civilizáció elkerülhetetlenné tette az állampolgárok szembesülését a környezeti problémákkal.
Carson könyve nem az egyedüli volt a környezet- és egészségvédelem témájában. De jogosan tekinthető az egyik legbefolyásosabbnak, hiszen e könyv által kiváltott viták hatására tiltották be a nagy hatású rovarméreg, a DDT (azaz a diklór-difenil-triklóretán) használatát.
Carson Pennsylvaniában született. Gyerekként szívesen kóborolt szülei 26 hektáros farmján, így korán beleivódott az állatok iránti szeretet, valamint a környezet védelméért viselt felelősség. A kislány írónak készült. Első zsengéjét 10 évesen írta. E kvalitások később segítették pályáján: vérbeli ismeretterjesztő lett belőle. A jó ismeretterjesztés éppoly fontos, mint a tudományos kutatás. De ne siessünk előre! A fiatal diáklány biológiát tanult a Pennsylvania College for Women nőknek létesített intézményében. 1929-ben szerezte meg a diplomáját, közben dolgozott a Tengerészeti Biológiai Laboratóriumban.
Az 1929-ben kezdődött nagy válság amerikaiak millióit érintette súlyosan, így Carson családját is. 1934-ben a fiatal nő félbeszakította tanulmányait, hogy segítse szüleit. Ezekben az években farmerek tízezrei szedték a sátorfájukat, és indultak Nyugat felé, Kaliforniába – rozzant autóval, szekérrel vagy Hoover-szekérrel (azaz olyan autóval, amelyből kifogyott a benzin, ezért öszvéreket fogtak elé), ahogyan John Steinbeck oly érzékletesen leírta az Érik a gyümölcs című regényben, és ahogy John Ford ábrázolta a regényből forgatott filmen. Bár a Carson családot ez a sors nem fenyegette, de tapasztalták az országot sújtó balsorsot.
A farmerek tragédiája részben abból fakadt, hogy nem számíthattak a szövetségi kormányzat támogatására. Az a fölfogás, hogy a szövetségi kormányzatnak feladata van a szociálpolitikában, a természeti katasztrófák elhárításában vagy az egészségügyben, csak az 1930-as évek roosevelti reformprogramja, a New Deal hatására vált széles körben elfogadottá. A szövetségi kormányzat hatáskör-bővülése magával hozta az intenzív jogszabályalkotást a környezetvédelem terén is. Mindez fontos tényező Carson pályáján, hiszen a hozzá hasonló környezetvédelmi aktivisták kevéssé tudták volna győzelemre vinni elveiket, ha nem találnak szövetségest a központi kormányhivatalokban.
Később munkát vállalt az Egyesült Államok Halászati Hivatalában. A hivatal megfelelő munkakört talált számára: Carsont megbízták azzal, hogy élvezetes stílusban, esszéisztikus formában közölje a kutatási eredményeket. Az amerikai szövetségi kormányzat ugyanis fölismerte az állampolgárok tájékoztatásának fontosságát. Egy fejlett ipari társadalom nem engedhette meg magának, hogy hivatalainak tevékenysége ne legyen átlátható. Carson végre megvalósíthatta az álmát: a Baltimore Sun, majd az Atlantic Monthly lehozta az első írásait. Egyik első nagy munkája a Vizek világa volt, majd sok évnyi kutatás eredményeként megszületett első könyve, a Tenger hullámai alatt. Az 1950-es években az amerikai szövetségi kormányzat új mezőgazdasági politikája miatt fordult érdeklődése a tengerek élővilágától a vegyszerek, különösen a DDT felé.
De miért lett a DDT elleni küzdelem jelentős Carson pályáján? A DDT-t 1874-ben állították elő, de rovarölő hatását csak 1934-ben fedezte fel a svájci Paul Hermann Müller, aki 1948-ban Nobel-díjat kapott eredményeiért. Az amerikai hadsereg szabadalmaztatta a DDT-t a II. világháború idején, amikor Itáliában és a csendes-óceáni fronton az amerikai katonák a szúnyogfelhős mocsárvidéken legalább annyit szenvedtek a milliószámra zümmögő, maláriát okozó szárnyas ármádiától, mint a kétlábú, látható ellenségtől. Ahogyan oly gyakran előfordul a történelemben, a DDT-t is katonai célból alkalmazták először, majd ezt követte a használata a polgári életben. 1957-ben az Egyesült Államok mezőgazdasági minisztériuma zöld utat adott a DDT használatának a földeken. Az igen erős rovarölő szert repülőkről permetezték szét nagy területen, a tűzhangyák elleni hadjárat keretében.
Carson évek megfeszített munkájával írta meg főművét, a Néma tavaszt. És ahogyan a nagy művekkel lenni szokott, nem volt magától értetődő, hogy éppen ez a mű teszi halhatatlanná szerzője nevét. Carson könyve a környezetvédelmi mozgalom Bibliája lett.
Leírja a DDT által előidézett pusztítást egy elképzelt városban. Tömeges megbetegedés, a madarak és úgy általában az állatok pusztulása – ez a mérlege a rovarölő szerek alkalmazásának. Az író-biológus szerző nem vész bele a vegyszerek élettani hatásának elemzésébe. Leírása mindvégig színes, az egyik fejezet például a „Borgiák álmai” címet viseli, csúfondáros utalással a több pápát adó itáliai dinasztiára, amelynek tagjai, különösen a hírhedt VI. Sándor pápa és fia, Cesare az itáliai mérgezésekről szóló bűnügyi krónika főszereplői. Máskor egyenesen az alkotmánnyal érvel. Ahogyan Carson írta, „elképzelhetetlenül sok embert tettünk ki beleegyezésük, sőt gyakran tudomásul vételük nélkül a mérgekkel való érintkezés veszélyeinek. Ha az 1791-es alkotmánymódosítás nem tartalmaz garanciákat arra, hogy a polgárnak joga van a biztonsághoz a halálos mérgekkel szemben, akár magánszemély, akár állami intézmény szórja ki azt, annak egyedüli oka, hogy atyáink efféle problémákra nem gondolhattak, ha mégoly bölcsek és előrelátóak voltak is.” (Rachel Carson: Néma tavasz. Páty, 2007, Katalizátor Kiadó. 29.) De Carson azt is megfogalmazta, hogy az egészséges környezet is emberi jog: az „emberi jogok egyikeként kellene megfogalmazni azt a jogot, hogy az állampolgár megvédelmezze otthonát a más emberek által alkalmazott mérgező anyagoktól.” (Uo. 12.)
A vegyszerlobbi persze nem adta könnyen a hadállásait. A környezetvédelem olykor harcos (bár Carson esetében visszafogott) aktivistáival szemben a vegyipar, a nehézipar és a hadiipar óriásai nem kevésbé harcos hangú cikkeket írattak. Az Egyesült Államok népe, éppen azért, mert magától értetődő értéknek tekinti a szabadságot, hajlamos a szélsőségekre, az álláspontok éles polarizálódására. Ahogyan abolicionisták és rabszolgatartók, majd populisták és az elit képviselői, New Deal-pártiak és New Deal-ellenesek néztek farkasszemet engesztelhetetlen haraggal, úgy álltak szemben az 1960-as években a környezetvédelmi szabályozás hívei és ellenfelei. Pártpolitikai vetülete ekkor még nem volt a kérdésnek. Igaz, hogy az 1960-as évektől mindinkább a Demokrata Párt karolta föl a zöld ügyet, de a DDT kivonásáért vívott küzdelemben mindkét párt zöld szárnya részt vett.
A rovarölő betiltása a fokozatosság elvét figyelembe véve ment végbe. Lyndon B. Johnson kormánya kezdte el a DDT kivonását, és ennek véglegessé válása Richard M. Nixon elnökségére esett, 1970-ben. Carsont az Amerikai Irodalmi Akadémia a tagjává választotta, de nem érte meg célját, a DDT végleges betiltását. 1964-ben elhunyt. Az Egyesült Államokban szobrok hirdetik az emlékét, és híd viseli a nevét Pittsburgh-ben. Münchenben 2009-ben a nevét viselő környezetvédelmi intézet alakult.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.