A státusztörvényt benyújtotta, az ellene tiltakozó pedagógusoknak, diákoknak, szülőknek pedig (ismét) jól bemutatott kedd éjszaka a köznevelésért is felelős Belügyminisztérium. A tanár-diák tüntetéseknek látható szimbólumuk van, egy piros felkiáltójel. Az oktatásirányítás, de igazság szerint az egész kormányzat pedig egy láthatatlan, de nagyon is jól érzékelhető jelképet tudhat magáénak: egy feltartott középső ujjat. Nem mutatják, de valamennyi intézkedésükkel, megszólalásaikkal ezt üzenik mindazoknak, akik nem hajbókolnak és tapsikolnak, nem nyalják ellenkezés nélkül, kéjes élvezettel az istenáldjaminiszterelnökúr ánuszát.
A pedagógusok már többször megkapták. A többség tűri vagy úgy tesz, mintha észre se vette volna, de vannak, akiknek még tetszik is. Akik elfogadják, de talán még örülnek is neki, hogy nem kell valódi értelmiségi munkát végezniük, nem kell komoly tantervet írniuk, tankönyveket válogatniuk, a pedagógiai szempontból is nagyobb kihívást jelentő gyerekeket pedig idő előtt kirostálja a rendszer. Akik szerint rendben van, hogy egy pedagógus sem szakmailag, sem anyagilag nem lehet szabad és független. Nekik biztos nem lesz gondjuk azzal sem, ha a státusztörvény bevezetése után megszűnnek közalkalmazottnak lenni, ha elvesztik az ezzel járó szerzett jogokat, ha szinte bármennyi helyettesítést előírhatnak nekik vagy átvezényelhetik másik intézménybe, ha ellenőrizhetik számítástechnikai munkaeszközeiket, ha fegyelmi eljárás alá vonhatják vagy egyszerűen kirúghatják azokat a kollégáikat, akik szóban és tettekkel is ki merik fejezni nemtetszésüket.
Ha ez a nagy többségnek tényleg így jó, hát akkor így lesz. Az elején azt írtam, a kormányzat ismét bemutatott nekik. De lehet, be kellene látni, valójában a pedagógustársadalom mutat be folyamatosan saját magának.