Minden háborút fegyverszünettel, békeszerződéssel zárnak le, de az emberiség történetében még nem fordult elő olyan eset, hogy egy konfliktus kimenetelét ne a fegyverek ereje határozza meg. A békeszerződések valójában békediktátumok, amelyek tartalmát a győztes és szövetségesei nyomására fogadja el a harctéren alul maradó fél. Még a befagyott, befagyasztott konfliktusokban is akkor szűnik meg a vérontás és áll elő a patthelyzet, amikor a harcok folytatása vagy mindkét, vagy legalább az erősebb fél számára is valamiért nem vagy épp úgy ”kifizetődő”. De ezek a lezáratlan konfliktusok nem békék, hanem potenciális puskaporos hordók, épp azért, mert mindkét fél számára előnytelenek. Gondoljunk csak a fortyogó Hegyi Karabahra, Koszovóra vagy a minszki egyezményekkel befagyasztott donbászi háborúra, vagy akár a nemzetközi beavatkozás és számtalan zöld asztalos tárgyalási kísérlet ellenére sem lezárt szíriai, jemeni polgárháborúkra.
Oroszország ukrajnai háborúja nyilván sok tekintetben más, mint az elmúlt évszázadok háborúi vagy az említett befagyasztott konfliktusok, de ez aligha változtat a lényegen. Nem csak azért más, mert a második világháború lezárása óta Európában ez az első eset egy szuverén állam elleni fegyveres támadásra – (a balkánháborúk nem sorolhatók ebbe a kategóriába, hiszen egy szövetségi állam szétesési folyamatának, régi-új nemzetállamok létrehozásának eredménye volt) – hanem mindenekelőtt azért, mert egy atomhatalom az agresszor. Ilyen körülmények között nincs és nem is lehet olyan béketerv, amely zöld asztalhoz tudná ültetni a feleket mindaddig, míg bármelyiknek van esélye arra, hogy katonailag kedvezőbb feltételeket teremtsen magának a béketárgyalásra. Márpedig egyelőre mind Oroszország, mind Ukrajna jogosan reménykedhet ebben.
Orbán Viktor ugyan május elején egyik péntek reggeli interjújában azt mondta: nem lehet elképzelni azt, hogy valaki képes lenne legyőzni egy atomhatalmat, de ez sem igaz. A magyar miniszterelnököt azonnal cáfolta is egy ukrán televíziós műsorban Mikola Davigyuk ukrán politológus, aki emlékeztetett, hogy „Az Egyesült Államok atomhatalomként veszített Vietnámmal szemben. A Szovjetunió atomhatalomként veszített Finnországgal és Afganisztánnal szemben”.
Ukrajna Oroszország elleni győzelme nyilván nem azt jelentené, hogy ukrán zászló lobog majd a Kremlen vagy Vlagyivosztokban, de a megszálló orosz csapatok a nyugati anyagi és fegyveres támogatás fenntartása mellett igenis kiűzhetők Ukrajna területéről. Nem holnap, nem holnapután, de az idő Ukrajnának dolgozik. Oroszország ezt a háborút máris elveszítette, minimál céljai – a Krím és a négy elcsatoltnak minősített, de csak részben megszállt megye megtartása – is komoly erőfeszítésébe kerül. A hatalmas anyagi és embervesztességek, a nemzetközi szankcióknak az orosz gazdaságra és társadalomra gyakorolt hatása hosszú távon nem elhanyagolható, mint ahogyan az afganisztáni háborúnak is többek között a belső következmények vetettek véget.
De Putyin sem alaptalanul bízik még mindig Ukrajna nyugati támogatásának csappanására. A politikai támogatás ugyan szilárd, de a lakosság „kifáradásával” számolnia kell a politikának is. Főképp azon országokban, ahol választások lesznek, s az Egyesült Államok is ezek közé tartozik.
Moszkva eleve csak nemzetközi jogot sértő alapfeltétellel hajlandó bármiféle tárgyalást kezdeni – a megszállt területek orosz fennhatóságának elismerésével. Kijev feltétele, Zelenszkij elnök 10 pontos béketervének kiindulópontja az orosz csapatok kivonása, a 2014 előtti határok visszaállítása. Az összes eddigi tervezet vagy arra épít, hogy mindkét fél katonai vereség nélkül, önként felad minimálcéljaiból, vagy hogy Kijev nyilvánvaló katonai vereség nélkül elfogadja a „területet békéért” elvet, vagy arra, hogy Oroszország mégis meggondolja magát és önként kivonul a megszállt területekről, vagy eleve az orosz katonai vereség utáni állapottal számol.
A múlt szombaton bemutatott indonéziai béketerv a koreai forgatókönyvet követve egy békefenntartók által felügyelt demilitarizált övezetet létrehozását javasolja "a jelenlegi pozíciók" fenntartásával, és ENSZ-népszavazást kezdeményezne az indonéz diplomácia által „vitatottnak” nevezett területeken. Az agresszort és az áldozatot összemosó, a konfliktus befagyasztását célzó tervet nemzetközi bírálatok özöne fogadta.
A Dél-Afrikai Köztársaság elnöke által jelzett, Szenegál, Egyiptom és Uganda által is támogatott béketerv tartalma még nem ismert, de aligha hoz csodát.
Aaz Egyesült Államok Kongresszusa által idén februárban elfogadott hárompontos tervezet csakis egy orosz vereség utáni béketárgyalás alapjának tekinthető, semmiképp sem olyannak, amely jelenleg tárgyalóasztalhoz tudná ültetni a feleket. Az amerikai képviselőházi határozat kimondja, hogy Washington célja Ukrajna győzelme a háborúban, Ukrajna 1991-ben nemzetközileg elismert határainak visszaállítása, és leszögezi, hogy az ukrán győzelem után Ukrajnának integrálódnia kell a NATO-ba és más euroatlanti intézményekbe.
De a sokat emlegetett kínai béketerv sem olyan dokumentum, amely hatására hirtelen befejeződhetne a fegyveres konfliktus.Kína, Oroszország egyetlen megmaradt jelentős szövetségese februárban hozta nyilvánosságra 12 pontos tervezetét, amelyben az ENSZ-kartára hivatkozva az országok területi integritásának megőrzésére szólítja fel a feleket. A dokumentum ugyan nem szólítja fel Oroszországot nyíltan az elfoglalt területekről való kivonulásra, a szuverenitásra való hivatkozás kétségtelenül erre utal. Az is jelzés értékű, hogy Kína nem ismerte el a négy ukrán megye orosz elcsatolását sem.
A kínai javaslat mégis részben a Kreml érdekeit támasztja alá azzal, hogy a hidegháborús mentalitással való szakításra buzdít, és leszögezi: „egy régió biztonságát nem a katonai blokkok megerősítésével vagy bővítésével kell elérni. Minden ország jogos biztonsági érdekeit és aggodalmait komolyan kell venni és megfelelően kell kezelni.” Ez nyilván Ukrajna NATO-integrációjára és Moszkva ezzel kapcsolatos biztonsági aggályaira való utalás, ami azt sugallja, Kína támogatja ugyan Ukrajna területi integritásának és szuverenitásának helyreállítását, külpolitikai szuverenitását (NATO-integrációját ) azonban nem.
Az ENSZ Közgyűlés is megszavazott egy német béketervet, de az is az orosz csapatok kivonására épít, amire egyelőre esély sincs, mint ahogy egy súlyos orosz vereségre, azaz nem önkéntes kivonulásra sem.
A Vatikán is szorgalmazza a béketárgyalásokat, ám Ferenc pápa tervének részletei egyelőre nem ismertek, csupán annyi, hogy a Szentszék békemisszióját az olasz püspöki konferencia elnöke, Matteo Zuppi vezeti.
A béketerveik kapcsán azonban felmerül a kérdés – mi a Kreml valódi célja a háborúval: Ukrajna, mint független állam felszámolása, vagy csak orosz érdekszférában tartása, euroatlanti integrációjának megakadályozása? Az eddigi orosz katonai lépések, az állóháború fenntartása azt sugallja, Putyin elsődleges célja a NATO-integráció megakadályozása. És ebben akár sikeresnek is mondható, hiszen sem háborúban lévő országot, sem befagyott konfliktussal rendelkező országot nem fogadhat tagjává a szövetség.
