– Kint álltunk az udvaron. Éppen a kárszakértővel nézegettük a tetőt, mert három nappal korábban egy nagy esőzés miatt beázott, és szerencsére van biztosításunk. Láttuk, hogy a hegyről egyre jobban jön le a víz, duzzad meg a patak, önt kifelé. Mondtam a férfinak, lassan el kéne tőlünk indulnia, mert még elsodorja az autóját a víz, de alighogy ezt kimondtam, abban a pillanatban ez megtörtént, aztán kettőt pillantottam, és már mosta a mi kocsinkat is ki az udvarról. A víz egyre csak emelkedett, elérte az ablakot, folyt be a nappaliba – idézte fel a csütörtök késő délutáni eseményeket Lólé László, miközben a szétázott, iszappal borított, sáros, szeméttel teli ház belsejére mutatott.
A 2400 lelkes Heves megyei Gyöngyöstarjánban vagyunk, a Széchenyi utcában, amit a helyiek csak Völgyes-nek neveznek. Illik rá a neve: ezt a településrészt szeli ketté a Tarján-patak, és ha esik, ide zúdul le az összes csapadék a fenti kőbányából és az erdős hegytetőkről.
A férfi, aki civilben a helyi újságkihordó, azt mesélte, kívülről próbálta megtámasztani a bejárati ajtót a sodrásban, hogy a bent rettegő felesége, lánya és unokái biztonságban legyenek, de ahogy tovább jött a víz és hömpölygött befelé, átlátta: inkább menekülni kell. Az utcafronti, magasabb ablakon másztak ki a gyerekek, és velük a nők, majd onnan evickéltek át egymást támogatva az egyik rokonukhoz, menedéket keresve. A házuk egyik oldalfala beszakadt, de a statikus szerint menthető az épület.
A Lólé család még szerencsésnek mondhatja magát, ők ugyanis legalább ép bőrrel megúszták a pusztító árt. Ketten azonban nem élték túl. Mindketten a falu felső részén tartózkodtak, amikor megindult onnan a kiáradt patak és a lezúdult esővíz együttese. A középkorú áldozatokról annyit tudni a helyiektől: egyikük, Sz. Zsuzsa a gyöngyöstarjáni kőbánya mázsáló konténerében dolgozott, amikor betört oda a víz, elzárva előle a menekülés útját. A másik áldozat B. Gergő, akit csak „Geriként” emlegettek a helyiek, egy itteni férfi. Ismerőseitől megtudtuk: több diplomával rendelkezett és több nyelven beszélt, ennek ellenére napszámból, ilyen-olyan alkalmi munkákból tartotta fent magát. Korábban itt élt a családja is, felesége, három gyereke, de ők aztán elköltöztek a faluból. A férfi emiatt kedvét és erejét vesztette, de dolgozott, ahogy tudott. A katasztrófa napján is egy korábban leégett ház romjainak eltakarításában segédkezett, amikor elsodorta az áradás. Úgy tudni: a víz áttörte az itteni Haller pince vaskapuját, majd besodorta a férfit is a falu alatt 300 méter hosszan kanyargó pincerendszerbe. A helyiek szerint részben az mentette meg a település fenti részét a még nagyobb tragédiától, hogy ezek a föld alatti üres pincejáratok, amíg meg nem teltek, felfogták a csapadék egy részét.
Nagy Csabától, a Heves megyei katasztrófavédelem sajtószóvivőjétől úgy tudjuk, az elhunyt asszonyt drónokkal találták meg, a férfi holttestét búvárok hozták ki a pincéből. Hű társára, kutyájára, aki aznap is vele volt, még nem bukkantak rá.
Noha két ember is életét vesztette a villámárvízben, a faluban pénteken a legtöbben még inkább a romeltakarításra és a menthető értékek biztonságba helyezésére koncentráltak. Ráadásul mindez korántsem volt feszültségektől mentes.
Lóléné Jónás Mária szerint a falunak a völgyesi részével – noha ez ment tönkre legjobban – alig törődik az önkormányzat, takarítani is csak néhány fiatal önkéntes segített nekik, a polgármester azt se mondta, hogy bakfitty. Üdítőket, ásványvizet és kis ennivalót a gyöngyösi bicikligyárból kaptak, ott dolgozik a család egy része, és amikor a munkatársaik, vezetőik hallották, nagy a baj, felajánlották a segítségüket. Egy rokonuk, Jónás Kálmán, miközben hurcolta kifelé a szennyel elárasztott házból a bútorokat, arról panaszkodott: a helyi borászatok pincéiből előbb kezdték el a vizet szivattyúzni, s az épületet takarítani, mint a tönkrement lakóházakat.
Ennek okáról később megkérdeztük Kiss Viktort, a település független polgármesterét is. Ő csütörtökön egy csoporttal épp megérkezett Székelyudvarhelyre, majd a tragikus hírek hallatán visszafordult, hátrahagyva a többieket, hogy irányítsa a mentést és a kárelhárítást. Azt válaszolta: a borászok önerőből kezdték helyreállítani az elárasztott pincéket, és most is ott söpörnek, lapátolnak, ellenben a romák részéről nem látott ekkora buzgóságot, inkább kivárták, míg az önkéntesek odaérkeztek a házakhoz. A polgármestertől megtudtuk: a statikus már felmérte a károkat, és egyetlen ingatlant sem talált lakhatásra alkalmatlannak, így leginkább takarítani és fertőtleníteni kell majd, ami szavai szerint eltarthat több, mint egy hétig is.
Átmeneti szálláshelyet senki sem igényelt, akiknek nem lakható a házuk, azok rokonoknál tudják meghúzni magukat néhány napig. Találkoztunk a sáros utcákban ilyen családdal is: egy fiatal házaspár kisgyerekkel a karján, szatyrokkal felpakolva indult a falu túlsó végébe. Azt mondták, a szennyvizet tartalmazó derítőjüket kiöntötte az áradás, s eltört a vízvezeték is, így most a nagymamához költöznek.
Gyöngyöstarjánban pénteken szinte mindenki egy emberként fogott össze, hogy segítsen a falunak azon részén, amit leginkább sújtott a hirtelen lezúduló, sosem látott csapadék. Beszéltünk olyan fiatalokkal, akik reggel a helyi hangosbemondóból értesültek a bejelentésről, hogy aki tud, menjen a feltornyosult hordalékot, sarat eltakarítani, ők pedig az érettségire való felkészülést megszakítva lapátot, seprőt és gereblyét ragadtak, és munkára jelentkeztek. Jöttek a környékbeli falvakból is: találkoztunk feldebrői csapattal, amelynek tagjait Jakab Ernő, a település független polgármestere hozott át egy mikrobusszal, s maga is ott dolgozott velük. Összefutottunk nagyrédei romákkal is, akiket a polgármesterük kért meg, vegyenek részt itt a helyreállításban. De a legtöbb ember, akiket az árkok partján, a házak között és a patakmeder szélén sürgölődni láttunk, helybeli volt. Idősek, fiatalok, közmunkások és vállalkozók, nők, férfiak jöttek, több tucatjával, mert minden dolgos kézre szükség volt.
Szénási Mihály házában nem keletkezett kár, de 68 éves létére ő is ott tologatta a lapátot az árok szélén, s tette a sarat a markolóra. Csak egy pillanatra állt meg, úgy mondta:
– Itt születtem, itt nőttem fel, majdnem hetven évet megéltem, de ilyen istentelen áradást még életemben nem láttam.
Lehetetlen előrejelezni az árt
Veszélytérképet készítettek korábban a Pécsi Tudományegyetem kutatói, mennyire vannak kitéve villámárvizeknek az ország egyes területei, ám ez legfeljebb csak kis segítséget jelenthet a megelőzéshez. A hatékony óvintézkedésekhez ugyanis jó előre tudni kellene, hogy hol várható óriási eső, csakhogy pont ez a nehézség: a nyári viharokat nehéz előrejelezni.
Az elmúlt napokban több száz alkalommal kellett beavatkozniuk a tűzoltóknak viharok és villámárvizek miatt. Recsken, ahol nemrégiben új kőbányát nyitottak, a kitermelt sár rázúdult a település egyik utcájára, információink szerint emiatt többeket is ki kellett költöztetni. Pásztón 3000 homokzsákkal 29 családi házat, Alsógagyon ezer homokzsákkal 15 családi házat kellett megvédeni. Rábagyarmaton pénteken három turista rekedt a Rába egyik szigetén, a tűzoltók mentették ki őket. K. K.
