Torokszorító olvasmány a Szűzanya a véres havon. Kedvenc kolléganőm, Zayzon Márta nyomta a kezembe, még a boldog emlékű Magyar Hírlapnál „kedvenc keserves könyvét” (Magyar Napló, 2002). A regény hőse, egy asszony – miután férjét és nagyfiát meggyilkolták az oroszok – négy életben maradt gyermekével, két rénszarvassal és két szánhúzó kutyával nekivág Szibériának, hogy eljusson népének nyári szállására, az Agán folyóhoz. Kilátástalan menekülés.
Jeremej Ajpin (1948–) hanti (osztják) író, legközelebbi finnugor nyelvrokonunk, ősi vadász-halász család fia a Hód nemzetségből. Anyanyelvén, szurguti nyelvjárásban és oroszul ír. A regény történelmi háttere a kazimi felkelés (1931–34). Az Ob-vidék lakói azért lázadtak fel, mert a bolsevikok elvették földjeiket kolhozosítás ürügyén, a gyerekeket erőszakkal bentlakásos iskolákba hurcolták. Kétségbeesett harcukat leverték. Megtorlásul a férfiakat megölték, a 14 év fölötti fiúkat deportálták. Egyikük sem tért haza.
A nőket, gyerekeket a fagyra hagyták. „A kísérő bevezette a foglyot: egy törékeny, hosszú fekete hajfonatos, hosszúkás, barna arcú fiatalasszonyt. Két vállát vékony karjaival átfogva – akár egy kamaszlány – megállt a küszöbön. Látszott, hogy majd megveszi az Isten hidege egy szál ruhában. Ha nem volt elég emberük kíséretre, őrzésre és a többi kötelező szolgálati teendők ellátására, legelőször a meleg ruhát vették el a foglyoktól, hogy ne tudjanak megszökni. Így maga a fagy is egyfajta vörös őr lett.”
Ajpint olvasván rádöbbenünk, milyen keveset tudunk Szibéria gyarmatosításáról (1581–1778). Pedig Rettegett Ivántól kezdve az orosz hódítók mintha utánozták volna Amerika hírhedt konkvisztádorait. Kifosztották az őslakókat, rabolták a vidék kincsét, a prémeket. Akit nem mészároltak le, azzal a behurcolt vírusok végeztek. Hantik, manysik, nyenyecek osztoztak maják, inkák, aztékok sorsában. (Aligha véletlen: Ajpint kiowa indián író, N. Scott Momaday fordította angolra.) Erzsébet cárnő, Nagy Péter lánya a keményen ellenálló csukcsok kiirtását parancsolta kozákjainak (1742).
A múlt században a cárok szerepét Sztálin, a prémét az olaj és a földgáz vette át, de a lényeg nem változott. Százezreket űztek el őseik földjéről, betiltották a hagyományos sámánhitet. Obi rokonaink mára létükben veszélyeztetett népek; a fiatalok elhagyják anyanyelvüket, menthetetlenül beérik a módszeres eloroszosítás. A közösség túlélési esélye alig nagyobb, mint a menekülőké a véres havon. Megint a regényt idézzük: „A győztes fölött nem ítélkeznek, mivel ők maguk a bírák.”
Önéletrajz és szociográfia, esszé és kordokumentum, népmese és eposz olvad eggyé Ajpin prózájában. A Finnugor Írók Szövetsége Nobel-díjra jelölte, fordítója, Nagy Katalin pedig így méltatta: „Életműve a hanti nép enciklopédiája, egyszerre szépirodalmi és művelődéstörténeti érték: az ősöktől kapott lelki, szellemi, filozófiai, erkölcsi, történelmi, néprajzi, népköltészeti örökséget ismeri, érti, és műveiben átörökíti az utókor számára.”
Jeremej Ajpin a napokban lesz 75 éves.