Nemrégiben átraktam a tárcámat, és kezembe került a katonai azonosító jegyem, érthetőbben: a “dögcédulám”. Kifogástalan, rozsdamentes acél bélyeg. Egy fémlap, amit átlósan kell törni, ha szükséges.
Mi szerencsések voltunk, annyiban feltétlenül, hogy az elmúlt bő fél évszázadban békében éltünk. Ahogy forgattam a vékony, a nevemet kétszer is tartalmazó azonosítót, előttem volt a változások menete. Diktatúra, szünet, diktatúra. A sorminta határozottan kivehető. Az kétséges, hogy a szünet mikor mit takar, de az biztos, hogy "ha diktatúra van, akkor diktatúra van".
Számomra a sorkatonai szolgálat volt az első masszív alávetettség élmény. Ezredsorakozón, vigyázzmenetben szólítottak.
- Márfai honvéd lépjen ki!
Talán két hete vonultam be. Tudtam, nem szerencsés úgy kezdeni a sorkatonai szolgálatot, hogy a kopasz neve ezredparancsban szerepel. Az ezredparancsnok politikai helyettese pedig átadta nekem az Alkotó Ifjúság pályázaton nyert második díjat. Kitalálták, hogy ha már katona a nyertes, akkor a díjátadást méltó formában intézze a Honvédelmi Minisztérium. És mi lehetne méltóbb forma, mint a kéthetes sorkatonát vigyázzmenetben, ezredsorakozón kiszólítani.
Az egykor volt diktatúra egyénre lebontva, közvetlenül hatott. Azért az nem volt semmi, hogy május első hetében még segédleteket gyártottam a Vitukiban a csepegtető öntözés tervezéséhez, néhány nappal később meg alapkiképzésen szaladgáltam, alakiztam, és szorgosan szedtem szét és raktam össze a nevemre kiírt Kalasnyikovot.
A sorkatonai szolgálat kötelező volt. A legidősebb bátyám a Flottillánál nehéz búvárkodott, a középső bátyámat tartalékos műszaki tisztnek képezték. Nekem lokátoros képzést jelöltek ki. Nemigen volt beleszólás. Ehhez képest minden gond nélkül hagyták, hogy közben egyetemre járjak Szegedre. Alkalmazott matematikusnak tanultam. (Főként azért, mert a barátnőm is odajárt.)
A diktatúrában akadtak ilyen furcsa engedékenységek, de közben kőkemény, törvénnyel védett hírmonopólium működött. Állami monopólium volt a könyvkiadás, az újságkiadás, de monopolizált volt a kiadványszerkesztés, a műsorszerkesztés, a műsorszórás, az újságterjesztés is. Még az állami hírügynökség is a törvény hatálya alá tartozott. Az a rendszer tehát diktatúrának határozta meg önmagát.
A törvényben rögzített hírmonopóliumnak nagyon egyszerű és kézzelfogható célja volt. Az jusson el a közönséghez, amit a központi akarat meghatároz. Törvény zárta ki, hogy bárki más újságot készítsen, műsort szerkesszen, rádióműsort sugározzon, szóval bármilyen információt, kiadványt terjesszen.
Ennek ellenére mi a 80-as évek elején könyvkiadót szerveztünk, habár a vállalat alapítás is kizárólag állami lehetőség volt, könyvkiadót meg egyenesen csak a művelődési miniszter közreműködésével lehetett indítani. Mi rendszeresen bejártunk a Művelődésügyii Minisztériumba, a Kiadói Főigazgatóságra. A Babits kiadót próbáltuk összerakni, megjegyzem, sikerrel.
A rendszerváltás folyamatában mindezek a korlátok megszűntek. Ma nincs törvényben rögzített állami hírmonopólium. Viszont mostanra kialakult valami fakó disztópia, ami nem törvénnyel, hanem elég változatos eszközrendszerrel éri el azt az állapotot, hogy az jusson el a közönséghez, amit a központi akarat meghatároz, vagy legalábbis: főként az. A közmédia esetében nem kérdés a központi akarat érvényesülése. A printmédiánál és a kereskedelmi műsorszolgáltatásnál pedig egyrészt a tulajdonlás, másrészt a hirdetési piac kézben tartása a legfontosabb eszköz. Az látszik, hogy az emlegetett központi akarat igencsak meg van támogatva anyagi eszközökkel, és nagyon jelentős hatalmi háttere is van. Márpedig ha így van, akkor legfeljebb faliújságokat lehet használni ettől a központi akarattól függetlenül, ebben a szürke disztópiában.
Ha faliújságokat akarunk - kényszerülünk - használni, akkor gondoskodni kell arról, hogy a kitett információ rendszeresen frissüljön, arról nem is beszélve, hogy az országos vagy nemzetközi híreken kívül a helyi dolgoknak is teret kell engedni. Elég szép feladványnak tűnik, hogy olyan közösségi kommunikációs modellt vázoljunk föl, amihez nincs pénz, nem nagyon van ember, hatalom pedig végleg sehol. Az is látszik, hogy még a faliújságokhoz szükséges fenyőléc beszerzése is meghaladja a lehetőségeinket.
A magam részéről készséggel feltételezem, hogy előbb-utóbb lesz független sajtó. Működni fognak a független megyei lapok, helyi rádiók, országos televíziók, és a közmédia is a maga hatalmas anyagi hátterével kiegyensúlyozott, független szereplő lesz. Addig is, amíg ez az ideális állapot be nem következik, használjuk azt, amink van.
A közönségnek van mobiltelefonja. Sokaknak számítógépe is. Az internet elterjedtsége meghaladja a 80 százalékot. Ezekből az adatokból a szociális média rendszeres használata következik. Ellenben ma még - és bizonyára még sokáig - a televízió a meghatározó információ forrás. Ha mi a szociális médiába szorulunk, akkor gondoskodni kell arról, hogy eljussunk majd’ mindenkihez.
Ha körülnézünk a szociális médiában, látszik, hogy minden politikai szereplőnek, civil szervezetnek van valamiféle lenyomata az interneten. Kifejezetten magas színvonalú honlapok, Facebook oldalak mutatják be a pártokat és a többi szervezetet. Az is jól érzékelhető, hogy mára kialakult a szervezetek közönsége, azok köre, akik valamilyen gyakorisággal meglátogatják a honlapokat, a Facebook oldalakat. Ennek ellenére, vagy épp ezért az internet használata a most megélt eredménytelenségre vezet. A szokásos eszközökkel, megoldásokkal csak a jelenlegi, lepusztult helyzetet rögzítjük.
Mégis, ha egy politikai párt vagy egy civil szervezet rendszeresen információt akar eljuttatni az országban mindenhova, minden városba és minden utcába, akkor alkalmazhat faliújságokat. No persze a fenyőlécet hagyjuk: a feladatnak sokkal jobban megfelelnek a virtuális faliújságok, ahol a bejegyzéseket központilag lehet cserélni. Az alkalmas technikát már nem egyszer bemutattuk ezeken a hasábokon is. (Pl. A flotta, 2022. június. 21.) Ha mindenütt, minden utcában van faliújságunk, még ha virtuális is, és tudjuk rajta cserélni a bejegyzések tartalmát, akkor elég jól leképezhetünk egy saját médiumot. Ez nem független ugyan, lévén a miénk, de a központosított hírszolgáltatástól ezzel már kellően megvédtük magunkat.
Mondom, a közönség kezében mobiltelefon van. Most, hogy közeledik egy újabb választás, el kell jutnunk hozzájuk. Ha főként a mobiltelefonon mint felületen érhetjük el a választókat, akkor ott kell őket keresni. Módszer, lehetőség a rendelkezésünkre áll. Minden szerveződés külön-külön elkészítheti a saját virtuális faliújság hálózatát. Minden utcába, minden házba, akár minden egyes választóhoz egyenként is el lehet jutni. Újra és újra. Akár naponta többször is.
Tapasztaljuk, hogy nem elég a honlap, a központi Facebook oldal. Az is kevés, hogy megfejtjük, miképpen jut eredményre a regnáló hatalom. Sajnos elég jól látszik, hogyan szerveznek hírmonopóliumot, hogyan működnek a tiltótarifák. De ettől nem lesz több pénzünk, nem lesznek eszközeink. Aki változtatni akar, annak szüksége van saját felületekre és saját kihelyezhető tartalmakra. Biztos, hogy nem kapunk lehetőséget a központi akarat közvetítésére szervezett média keretében arra, hogy érdemben és hatásosan képviseljük a saját álláspontunkat.
Keresem, hogy mi az ordító különbség a rendszerváltás előtti diktatúra monopolizált tájékoztatása, eszközrendszere és a mai világ ügyesen megoldott hírmonopóliuma és irányítási technikája között. Találtam egy látványos eltérést. Ebben a kvázi diktatúrában, tekintve, hogy megszűnt a kötelező katonai szolgálat, már nem fordul elő, hogy bárki kénytelen legyen vigyázzmenetben végrehajtani a neki szóló utasításokat.
Más különbség nem látszik. Különösen azóta nem, hogy akadt olyan országos tévécsatorna, ahol "politikai okokból" még Vágó István halálhírét is letiltották. Ez még ebben a szürke, diktatórikus disztópiában is példátlan.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.