Mi van a hipochonder sírjára írva? – Na ugye! – Ez nem vicc, vagyis vicc, csak éppen halálosan komoly. A sírfelirat létezik, eredeti ír nyelven Dúirt mé leat go raibh mé breoite, vagyis: Megmondtam, hogy beteg vagyok. Aki nem hiszi, járjon utána a dél-angliai Winchelsea temetőjében, ott megtalálja a sírkövet. A halhatatlan elhunyt, aki betegségektől kényszeresen rettegve is nevetett magán, a nonszensz humor iskolateremtő mestere, Spike Milligan (1918–2002).
Amikor az Indiában született Spike (a Tüske becenevet magának választotta) először szállt partra a szigetországban, elborzasztotta a hideg, a szürke szmog, a lárma. Visszasírták a kényelmes gyarmati létet, s hogy szolgákat tartottak. Anyuka, a „házi zsarnok” a családon töltötte ki dühét. Önvédelemből tanulta meg a fiú, hogyan kezelje ezeket a hisztérikus rohamokat. Gúnyt űzött a bajából, hogy kibírja – ez sorsdöntő módszernek bizonyult.
Sorkötelesként ment a háborúba, minden igyekezete dacára. Nyomasztotta őrmester dédapjának emléke, aki – miután tökrészeg sebész operálta meg egy indiai katonai kórházban – hivatalosan „meghalt vakbélgyulladásban, a Királyért és a Hazáért”. Spike az afrikai fronton esett át a tűzkeresztségen. Szerencsésen túlélte, és gyilkosan szellemes memoárban mesélte el, hogyan győzte le Rommelt. Kijárta a véres abszurd magasiskoláját, és tovább sziporkázott a békében.
Vicces rádióműsorokban lett népszerű. Fejébe vette, hogy kipróbálja magát drámai színpadon is, méghozzá Oblomov szerepében. Ám a Goncsarov-átirat csapnivaló lett, a tetejébe a premieren hősünk elfelejtette a szövegét. De nem jött zavarba: végigimprovizálta az estét, a komolynak szánt darabból spontán fergeteges komédiát kanyarított. Tomboló siker volt a londoni West Enden, minden előadás új őrület, briliáns ötletekkel és (sajnos lefordíthatatlan) szójátékokkal.
Amikor a nonszenszparádét jelenlétével tisztelte meg a királyi család, az ír gyökereire büszke Milligan a díszvendégek közé hajította papucsát, Fülöp hercegnek el kellett kapnia a fejét, az elálló fülű kamasz trónörökös mulatságára (1965). A végén a nevezetes omblomovi pamlag alól szamurájkardot húzott elő, és felszólította a királynőt, üsse lovaggá. Az ezredfordulóig kellett várnia, de teljesült a kívánsága: „lovagparancsnok” (KBE) lett. Sokoldalú művész volt, zeneszerző és trombitás, továbbá – nem tréfa – érzékeny lírai költő.
Hogy mit köszönhetünk neki mi, a nonszensz humor rajongói? Kábé mint a rómaiaknak: még a Monty Pythont is. Ihletője lett a társulatnak, John Cleese szavával „istenük”. Klasszikus filmjükben (Brian élete, 1979), amikor a názáreti Brian kereket old, hívei két táborra szakadnak – a szent ereklyék közül ki a sarut, ki a tököt követi –, egyedül Spike marad a képben. Ő az a próféta, aki csak lassan eszmél, hogy hallgatósága szétszéledt, szónoklata motyogásba fullad, tétován téblábol, aztán elsomfordál.
Zseniális alakítás az öregedő mestertől, a szokásos jó adag öniróniával. Egy parányi halhatatlanság. Plusz még ott a sírfelirata is. Na ugye.