„Tudom, hogy maga jó ember”

„Szerintem íróilag könnyebb kivezetni az olvasókat a sötétségből és megmutatni a kijáratot. Én inkább akartam rámutatni a legmélyebb sötétségre, megmutatni, hogy az alagút nem is alagút, nincs kijárata. Pedig az ellenkezője annyival egyszerűbb volna... Csak annyit kellene mutatni, hogy ott a fény. Ám ez valahogy azt sugallaná, hogy rend van a világban, és ez nem igaz” – nyilatkozza a szerző Szekeres Dórának a Literában megjelent (2019) interjúban, melyre épp a korábbi novelláskötet (Fehér farkas) megjelenése teremtett alkalmat.

Az idézetbeli írói attitűd – a könnyed és derűs feloldás elutasítása – az új könyv műveinek világát is meghatározza: a föltáruló, olykor elég kilátástalan, esetleg egyértelműen tragikus helyzetekből itt sincs menekvés. Emberi veszteségeink nemigen pótolhatók, a ránk szakadó bajainkban pedig leginkább csak magunkra számíthatunk. Gyors és feltétlen megváltásra hiába várunk, a próbatételekből eredő fájdalmainkat pedig legfeljebb enyhíteni tudjuk. „Ahonnan látni az eget” – a kötet (és egyben a zárónovella) címadó kulcsfordulata pregnánsan jelzi: ha szerencsének van, találhatunk egy helyet, mely ennyi perspektívát azért kínál. Ez bizony, nem olyan sok, s önáltató illúziók rabja, aki jóval többet remél vagy ígér – sugallják Tóth Krisztina elbeszélései.

A novellák jó részének szerkezeti csúcspontja – összhangban egyébként a műfaj klasszikus hagyományaival – mesterien előkészített, ezért nagy hatású, meglepetésszerű fordulatokra épül. Ez szabja meg a ritmust is: a kezdet általában lassabb, aztán a kibontakozás során nő a dinamika, a tetőpont közlében pedig gyakran drámai tempóra vált át. Ezen belül persze a kötet alkotásait, az elbeszélésmód, a hangnem változatossága jellemzi: a narráció például hol vallomásszerű, hol távolságtartóbb, az ábrázolásmód pedig az elégikustól a groteszkig terjed. A kötet egésze tehát igen differenciált, árnyalatokban gazdag belső univerzumot tár elénk.

A történetek rendszerint valamilyen egészen köznapi, jelentéktelennek tűnő helyzettel, eseménysorral kezdődnek: „Most értem haza a bevásárlásból”, vagy „Közeledem a kertkapuhoz, tele a kezem a bevásárlótáskákkal”, esetleg: „Az ételtároló dobozokat a konyhaszekrény egyik alsó polcán tartották”. A rutin, a szokás egyhangúsága hatja át a nyitó jeleneteket, majd hirtelen mégiscsak kiderül: a látszólagos érdektelenség valójában roppant súlyos, néha mindent felborító fejleményekbe torkollik, melyek aztán átértelmezik az egész addigi folyamatot. E váratlanság azt sugallja, hogy a felszíni jelenségek sokáig nem fejezik ki a lényeget, mindössze megtévesztő látszatokat mutatnak, előzetes ítéleteink tehát rendre téveseknek bizonyulnak. A világ többnyire kiszámíthatatlan, megannyi potenciális fenyegetést rejt – a föntebb említett rendről itt tényleg szó sem lehet. Még a közeli hozzátartozóinkat, barátainkat sem ismerjük igazán – e tekintetben is ki vagyunk téve kínos, kellemetlen meglepetéseknek. Mindezt persze, el lehet (és az életérdekűség jegyében el is kell) viselni, de a csalódásokkal szemben csak kellően sztoikus önfegyelemmel szerezhetünk megfelelő vértezettséget.

„… leginkább a kiszolgáltatott emberek világa érdekel” – mondja a szerző egy Károlyi Csabával folytatott régebbi beszélgetésben (2013). Az új novellák hősei is többnyire a kiszolgáltatottság valamely változatát reprezentálják: az életkorit, a nembelit, a mentálisat, az egészségügyit. A biológiait és a társadalmit – a körülményeinknek való nyomasztó kitettséget. Szuverenitásunk bármiféle tekintetben csak korlátozott lehet..

Szükségképp esendő figuráit a szerző mély empátiával ábrázolja. Ezért kerülhet hozzánk is közel például a kutyái mellett a végsőkig kitartó hajléktalan (Advent), a magának konszolidált családot, biztos egzisztenciális hátteret vizionáló/konfabuláló magános nő (A karóra) vagy a szemműtéten átesett, az éjszakai kórházfolyosókon elveszetten bolyongó, mentálisan zavart idős asszony (Hályog). Tóth Krisztina elbeszélései a szereplők tekintetében is a létezés perifériáit emelik a középpontba. Őket – s általuk a közös nyomorúságunk tanúságait – avatják a művészet evokatív erejével a magas irodalom maradandó részeivé.

A kötet egyik legmegrendítőbb írása (Bödön és botmixer) – részben legalábbis – „szakmai” témát érint: a műbeli idős nő a kórházi ápolása idejére azért kéri meg – ismeretlenül, egy levélszekrénybe dobott cédulán – az elbeszélőt arra, hogy időnként etesse meg a kutyáját, mert a rég meghalt lánya könyvei között megtalálta az ő verseskötetének dedikált példányát. „Tudom, hogy maga jó ember.” Mert a költő csak ilyen lehet. Komoly és megbízható. – Az írott szó erejébe és becsületébe vetett feltétlen bizalom tényleg annyira megható, hogy a könnyes-szentimentális gesztusok csábítását a narrátor ironikus-önironikus fordulatokkal távolítja el. Naivitás? Részben mindenképp. De ennek ellenére egy sokkalta emberibb, szebb, méltóbb világ félszeg üzenetét közvetíti. Sok évtizeddel ezelőtt Déry Tibor hasonló élethelyzetben – egy tündéri, az irodalom iránti hittel teli olvasói levélre reagálva – meditált azon, hogy a naponta megtapasztalt, kiábrándító alvilág mellett azért mégiscsak létezik valami „felvilág” is.