- Beregi Tamás: Fodrászom, Pista

Török István fodrászt, vagy ahogy mindenki hívta, Török Pistát valamikor a nyolcvanas évek végén ismertem meg, egy tavaszi napon, az Andrássy úti Sport Fodrászatban. Hosszasan érlelt elhatározás után vágtam neki aznap a városnak, és különféle fodrászatokba be-bekukkantva, majd azokból menekülve sodródtam végül, végkimerülés közeli állapotban, az elegáns üzlethelyiségbe, mely beat-, popper- és mulletfrizurás férfiakról készült fotókkal hirdette a modern fodrászat és a kozmetikai megújulás örömeit. Véletlen volt, hogy pont az alacsony és sovány termetű, dús, fekete hajú, körszakállas, szelíd arcú Török Pista előtti szék üresedett meg, de ma már áldom a sorsot, hogy barátságos invitálására beültem abba a székbe.
A Sport Fodrászat akkoriban Budapest egyik, ha nem a legjobb férfifodrászata volt, melyben hazai és nemzetközi fodrászversenyeket sorra nyerő aranyujjú borbélyok dolgoztak, s amely élen járt a modern nyugati frizurák népszerűsítésében, az olyan szolgáltatásokban, mint például a férfihaj-dauerolás és -festés. Mint később megtudtam, színészek, zenészek, énekesek, sportolók, dúsgazdag üzletemberek, sőt még hírhedt alvilági figurák is jártak a helyre. Pista visszatérő vendégei között büszkén tartotta számon a kis Kabost, Koncz Gábort, Gálvölgyi Jánost, Márkus Lászlót, Antal Imrét, Nagy Bandó Andrást. Engem akkoriban lefoglalt a szent cél, hogy fessül nézzek ki feltupírozott, majd zselével-lakkal betonkeménnyé formált hajammal, a kitűzőkkel teli bordó Telesport-zakómban, kockás ingemben és bő fekete nadrágomban, melyeket a fodrászattal átellenben, az Oktogon egyik kapualjában található Tropical butikban szereztem be.
Az elhatározást, hogy fodrászhoz megyek, ha jól emlékszem, azért hoztam meg, mert udvaroltam egy lánynak, aki a Mechwart téren, a tizenegyes busz megállójában álló büfében árusított hot dogot és kávét. Pista hiába dolgozott legjobb szakmai tudásával a frizurámon, kosarat kaptam a félresikerült nőnapi virágcsokor-átadás után. Viszont megmaradt a kapcsolat a fodrásszal, igen, innentől kezdve Török Pista lett az én sportfodrászom, és nem volt olyan hónap, amikor ne léptem volna be az üzletbe, hogy aztán újjászületve, arccal a boldog jövő felé fordulva lépjek ki onnan.
A haj arcunk talán legkarakterisztikusabb formálója és ezen keresztül személyiségünk, önképünk, szociális hovatartozásunk meghatározója. A haj a mágikus forrás, melyből a fiatalság, a szépség, az erő feltör, ahogy Sámson vagy Aranyhaj története mutatja. A haj túlmutat az időn, túlél minket a csontokkal együtt, sőt makacsul növekedhet akár halál után is. Ám közben őszülésével, hullásával mégiscsak figyelmeztet minket az elmúlásra. A fodrász, aki hajunkat érinti, formálja, esetleg radikálisan megváltoztatja, így nemcsak identitásunk alakítója, de pozitív énképünk, ciklikus megújulásunk letéteményese is. Velünk, értünk együtt harcol az idő múlása ellen.
A közel négy évtized alatt, míg Pistához jártam, átfolyt az idő a városon. Rendszerváltás volt, többször is. Megváltozott számtalanszor a hajviselet, a divat. Elözönlötték Budapestet a nyugati járművek, majd a turisták. A hírességeket új hírességek váltották fel a tévében. Az alvilági figurákat felrobbantották, lelőtték, betonba temették. Átalakult az Andrássy út, átalakult egész Pest és Buda. Romkocsmanegyed épült ki a hetedik kerületben, fák ezreit vágták ki, lakóparkok és stadionok épültek, törpe kiskirályok jöttek-mentek, tüntető tömegek hullámoztak a Hősök tere felé, majd az ellenkező irányba. A Sport Fodrászat padlóján trilliárd, szeptillárd, tíz nonilliárd oktillió kvadrilliárd huszonhétbillió hajszál került a fodrászok önélező svédacél ollóinak és szorgos partvisainak munkája nyomán a szemétbe: egymást váltó sztárok, üzletemberek, ügyvédek, taxisok, egyetemisták, nyugdíjasok hajszálai. Eltűnt a sarokba fellógatott régi tévé, eltűntek a bulvármagazinok, melyeket a fodrászok helyeztek a várakozó vendégek elé: ekkor már mindenki a mobilját bújta. Elmaradoztak Pista régi színész vendégei, számos kollégája is kicserélődött, végül ő maga is elment a fodrászatból. Én hűségesen követtem a többi törzsvendéggel együtt, hol az Operaház, hol a Hunyadi tér, hol a Jókai utca környékére, egyre kisebb üzlethelyiségekbe. Időközben erős bizalmi kapcsolat, már-már barátság épült ki közöttünk: én aktuális csajaimról, külföldi ösztöndíjaimról és nagy utazásaimról meséltem, ő amatőr futballbírói pályájáról, bonszai fácskáiról, melyekkel versenyt nyert, aztán elfagytak egy télen, amikor kint felejtette őket, akvarisztikai sikereiről, de leginkább több évtizedes házasság után kezdődő új életéről, új szerelméről, kutya, macska, rengeteg japán tyúk és megszámlálhatatlan kakas társaságában. Megtárgyaltuk, mennyire szeretjük a fákat és az állatokat, elmondta ugyanazt a néhány viccet, megkért hajmosásnál, hogy hajoljon meg, uram, a fodrász előtt, biztos kézzel vágta és tupírozta a hajamat, megmutatta kis tükrével, milyen lett hátul a frizurám, ugye, nem nyírta fel túlságosan, minden tiltakozásom ellenére megkísérelte kigyomlálni fül- és orrszőreimet, hogy aztán fizetéskor, meleg gombszemével mélyen a szembe nézve kezet szorítson velem, itt a visszajáró, uram, és még egy ötös. S miközben elmentek az évek, az évtizedek, és változott körülöttünk a város, nemcsak egy folyton kísérletező, gyermeklelkű, nyughatatlan, mégis mindig nyugodt embert ismertem meg a személyében, de ő lett számomra, csattogó ollójával, ritkuló hajamon szaladó fésűjével, a homlokomra csorgó langyos víz alatt fejbőrömön szaladó ujjbegyével, tupírozó mozdulatával, amely a kezében maradt, még akkor is, amikor nem volt már mit tupírozni, igen, ő lett a számomra, ő és a fodrászüzlet nyíló-csukódó ajtaja a sosem múló Pest, a nyiratkozás után tarkómon végigszaladó tavaszi széllel, a hajamban megcsillanó nyári nappal, az őszi esővel, amelyben esernyő nélkül szaladok a négyes-hatos villamoshoz, és a csípős levegővel, mely télen kúszik a sapkám alá.
Amikor utoljára jártam Pistánál, már nagyon beteg volt, tekintetén látszott, hogy nagy a baj. Alig tudott járni, de a tükör előtt a keze éppolyan biztosan dolgozott, mint amikor először ültem a székébe. Pár hónap múlva, tavasszal tudtam meg, hogy meghalt. Akkor valami végtelen magányérzet és kétségbeesés kerített hatalmába: elszakadt az egyik utolsó erős szál, amely a városhoz kötött. És bár mostantól fia, Attila fogja vágni a hajam, már azt a keveset, ami még maradt, tudom, hogy Budapest sosem lesz már olyan szép, olyan csábító, olyan közeli és örökkévaló, mint amikor először léptem ki a Sport Fodrászatból, hogy elinduljak az Andrássy úti forgatagban, bordó zakóban, feltupírozott, illatos hajjal, arccal a jövőbe tekintve.