etikai kódex;orvosok;

Orvosi etika parancsszóra

Márciusban a kormány elvette a Magyar Orvosi Kamarától az orvosi hivatás etikai önszabályozásának lehetőségét, azaz az etikai kódex elkészítésének és az etikai ügyek kezelésének jogát. Ezzel a betegek panaszhoz való jogát is elkaszálta egy időre. Megszűnt a lehetőség, hogy az ügyfelek és betegek egészségügyi ellátásukkal kapcsolatos jogaik sérelmét a köztestület által működtetett etikai bizottságok előtt tárják fel.

A helyzet a káosznál is rosszabb. Nemcsak rendezetlen, de törvénytelen is. A feladatra kijelölt Egészségügyi Tudományos Tanács várhatóan ez év decemberéig lesz képes a várakozó 700 panaszt feldolgozni, illetve új betegpanaszokat befogadni a majd később megalakítandó területi etikai bizottságokon keresztül.

Nem véletlen, hogy az érintettek és ügyvédeik türelmetlenül várták a helyzet rendeződését. Beletelt néhány hónapba, amíg az Egészségügyi Tudományos Tanács (ETT) képes volt az irattárban elhelyezett saját anyagaiból az új orvosetikai kódexet összeollózni. Igaz, dr. Takács államtitkár szóhasználata szerint „egész jól összerakták”.

Fura helyzet alakult ki. Nem a hivatásrend készíti az etikai kódexet az általa tisztelt etikai normák alapján, hanem egy hatóság. Ez viszont nem garantálhatja a társadalom számára az egészségügyi dolgozók elkötelezettségét, mert arra csak a hivatásrend lenne képes.

Ha a kormány segíteni akart volna, akkor létrehoz egy testületet, mondjuk egy Etikai és Igazságügyi Tanácsot, amely etikai állásfoglalással, tanácsokkal, jogalkotói, jogharmonizációs tevékenységgel segíthetné a kamarai etikai kollégium munkáját. Felhangosíthatná annak javaslatait a törvényalkotás felé, együttműködhetne más etikai bizottságokkal kutatásetikai ügyekben, gyógyszerek kipróbálásával kapcsolatosan, rálátással lehetne a szakdolgozók etikai szempontjaira. Nem ez történt.

Az kódex nem nyilvános. Másodlagos forrásokból és a Magyar Orvosi Kamara honlapján közzétett véleményből lehet megismerni ezt a bioetika nyelvezetét nélkülöző etikai szabályzatot. De miközben pártolom, hogy a MOK az egész irományt visszautasította, megjegyzem: meglehetősen szokatlan, hogy egy nem elfogadott etikai kódex kezdetleges részletei nyilvánosságra kerüljenek. Bár ezért az ETT mint a kódex készítője a felelős, mert nekik kellett volna elkészíteni egy tárgyalási menetrendet. Boldogabb országokban így szokás, ott a hivatás gyakorlói, az orvosok, a társkamarák, a szakdolgozók és a kódexet panaszosként használók is részt vesznek az egyeztetésben.

A kódex jelenlegi állapotából viszont sugárzik a paternalista gondolkodásmód, ami egy letűnt világ egyoldalú lenyomata. Jobb helyeken már két egyenrangú fél szerződésén alapul az ügyfél és az orvos kapcsolata. A csak orvosok által egyoldalúan megszabott erkölcsi kritériumok alkalmazása a múlté, a hagyományos hatalmi egyensúly felborult. A XXI. századi beteg nem akar az orvostól függeni, tudni akarja azt is, mikor követ el etikai vétséget. Ebből a kódexből nehezen fogja megtudni.

Ezért nem volt szerencsés az ETT-nek felvállalni az írásmű „összerakását”. De ha már vállalta, akkor a hitelesség okán bioetikusok bevonásával kellett volna azt elkészíteni. A rendnek saját magának kellene megerősíteni a hivatás morális értékei iránti elkötelezettséget: az alapvető morális elvek mellett meg kellene határozni, hogy az orvos elsődleges kötelessége az ügyfél és a beteg javát, érdekét szolgálni, minimalizálni a lehetséges károkat, tiszteletben tartani a kliens avagy a páciens értékeit és preferenciáit.

Egy alkalmas kódex etikai tiltásokat és parancsokat fogalmaz meg a gyakorlat számára, hogy azok esetleges megsértését meg lehessen ítélni. De mégis, miként értékeljünk egy ilyen szöveget: ha az orvos "például alkohol vagy drog hatása alatt” áll, „nem végezhet egészségügyi tevékenységet, és ez alól csak sürgős szükség esete képezhet kivételt”? Ez a tézis nem mellesleg szembemegy a jelenleg hatályos egészségügyi törvénnyel is.

Eközben az ügyfelek (kliesek) megszólítása eltűnt a kódexből. Csak beteg, azaz páciens létezik. Így aztán a szülészorvos tanácsadáskor sem klienst, hanem beteget vizsgál. A fogorvos a fogsor igazításakor a beteget gyógyítja. Pedig a rendelő ajtaján belépő személy, a kivizsgálásra jelentkező, a szemüveget felírató csak akkor lesz beteg, ha betegállapotát az orvos megállapítja. Addig ügyfél, akivel a szakember kapcsolatba lép az egészségügyi ellátásban.

Nem volna ördögtől való az sem, hogy egy etikai kódex érthető nyelven legyen írva. Különösen akkor, ha ehhez igazodik az orvos, amikor a pácienssel megbeszéli a végstádiumi állapotra vonatkozó döntéseket, a kezelés elhagyásának lehetőségét. Ennek az lenne a feltétele, hogy a magyar jogrendszer az életvégi történéseket rendszerbe foglalja. A fogalmakat azonosítsa, azokat egymás viszonylatában is kezelje. De most nagyjából hiába határozza meg törvényi előírás a ténykedés szoros dokumentációját, ami vonatkozik például a kezelés visszautasítására, a „nem újraéleszteni” kérésre és utasításra, vagy a living will (elő végrendelet) intézményére.

Egy demokratikus jogrendszerben szokatlan, hogy egy hivatás etikai kódexét nem maga az érintett hivatás képviselői késztik el. Az meg végképp, ha egy kódex politikai nyomás és befolyás alatt születik. Idézzük fel Imre József orvos etikus szavait: „Az erkölcsi törvényeknek, szabályoknak, kötelességeknek erejét ilyen az államhatalomtól intézett végrehajtás nem biztosítja”. Mi lesz így a betegek panaszaival? Az igazságos döntéssel? A méltányos és világos eljárással? Az etikai bizottságok függetlenségével?

Vagy erről már kár is beszélni?

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.