Orbán Viktor évek óta egyre szorosabb kapcsolatot alakít ki Magyarország és a Balkán államai között. A magyar kormányfő a találkozók során – legutóbb a múlt héten Albániában – központi kérdésként hangsúlyozza, hogy ő a legelkötelezettebb nagykövete a balkáni országok európai uniós integrációjának, azaz elősegíti a balkáni népek csatlakozását mind az Európai Unió, mind a NATO esetében.
De én azt állítom, hogy ebben a kérdésben sem szerencsések azok az államok, amelyek Orbán nagy barátjává váltak/válnak. Vajon tudja-e Aleksandar Vučić szerb, Edi Rama albán, vagy Jakov Milatović montenegrói elnök, akikkel az elmúlt napokban személyes tárgyalásokat folytatott Orbán, hogy saját elfogadhatatlan tetteik mellett éppen a magyar miniszterelnök taszítja Szerbiát, Albániát, Montenegrót és a csatlakozásra oly nagyon áhítozó további balkáni országokat (Észak-Macedónia 2005, Montenegró 2010, Szerbia 2012, Albánia pedig 2014 óta már uniós tagjelölt, míg Koszovó 2015-ben, Bosznia-Hercegovina 2016-ban nyújtotta be a csatlakozási kérelmét) egyre távolabb az uniós tagságtól? Miközben a „nagy balkáni barát” azt hangoztatja, hogy a balkáni puskaporos hordó csak úgy hatástalanítható, ha a Balkán országai integrálódnának az Európai Unióba, amely egyébként általános biztonságpolitikai vélemény is Európától az Egyesült Államokig, éppen Orbán Viktor az, aki évek óta vétózza a csatlakozási folyamat előrehaladását. Szinte természetes, hogy Orbán Tiranában is az EU őt kiközösítő tagjait támadta azzal, amely nemtelen magatartás kizárólag rá jellemző.
Az Európai Unió 2018-ban még úgy látta, hogy 2025-ben esetleg lehetséges lesz megkezdeni a balkáni bővítési folyamatot, elsősorban Szerbiával és Montenegróval, illetve Albániával, de ma már senki sem beszél erről, még céldátumról sem.
Senki nem vitatja, hogy az Európai Unió, és a NATO fejlődése számára is kívánatos lenne, hogy kibővítse a tagságát, az egyre nagyobb térségi jelenlét erősítse mindkét szervezetet gazdaságilag és politikailag is. Ugyanakkor a folyamatos bővülés nyilvánvalóvá tett mindkét nemzetközi szervezet számára az alapítás idején elkövetett súlyos hiányosságokat, és erre leginkább Orbán Viktor cselekedeteinek bomlasztó, helyenként elviselhetetlenül arrogáns, többnyire gyalázatos indíttatású magatartása mutatott rá.
Az alapítók mulasztása volt, hogy amíg a csatlakozási folyamatot igen részletesen kidolgozták annak érdekében, hogy az alapítási célok lehetőleg erősödjenek a szervezet fennállása alatt, és ezért a csatlakozók számára részletes értékrendbeli, valamint gazdasági megfelelési előírásokat dolgoztak ki, addig a renitens tagok lehetőségére nem figyeltek. Alig számoltak azzal a lehetőséggel, hogy éppen a demokratikus berendezkedés teszi lehetővé, hogy szinte bármely tagállamban olyan politikai fordulat is előállhat, amely nem csak egy-egy kérdésben tér el a közösségi elvektől, hanem azzal minden elemében szembemegy.
Így az Európai Tanácsban, ahol elvileg minden tagállam egy szavazattal rendelkezik, az egyes érzékeny szakpolitikai kérdések körében hármas szavazási rendszert dolgozott ki az alapítói szerződés. Az egyszerű többség azt jelenti, hogy a tagállamok felénél egy szavazattal többre van szükség. A minősített többségnél a tagállamok 55 százalékának támogató szavazata szükséges úgy, hogy a támogató tagállamok az EU népességének legalább 65 százalékát képviseljék. Ennél a szavazati formánál ezért nem teljesen igaz, hogy egy tagállam szavazata egynek számít. Végül van az egyhangúlag hozott határozatok köre, ahol ahhoz, hogy az előterjesztés elfogadásra kerüljön, az összes tagállam támogató szavazatára van szükség.
Nem félelemkeltő, csak visszataszító
Rögtön az első EU-bővítést követően felmerült, hogy aktualizálni, a kialakuló új közösség sokszínűségéhez kell igazítani az egyes szavazási módokhoz tartozó szakpolitikai és/vagy egyéb érzékeny területeket. Áttörésnek szánták a Római, majd a Lisszaboni szerződésekben végrehajtott módosításokat, amelyek különösen az egységes belső piac kialakítása következtében jelentősen csökkentették az egyhangú döntéseket igénylő területeket és bővítették a minősített többséghez tartozó szakpolitikai kérdések körét. A természetes viták a kezdetektől jelen voltak a tagországok között, de ezek végül a kölcsönös érdekek tisztelete alapján megoldódtak, egészen Orbán Viktor megjelenéséig!
Orbán 2010-es választási győzelmét követően előbb itthon kezdett bele a demokratikus intézményrendszer gyors és szinte minden területre kiterjedő lebontásába. Később, amikor az Európai Unió egyes tagállamai, majd lassan, nagyon lassan az Európai Bizottság is, mint az EU végrehajtó szervezete kezdtek felébredni „Csipkerózsika álmukból”, és kritikai észrevételeket tettek a magyar miniszterelnök magyarországi cselekedeteivel szemben, Orbán egy cseppet sem ijedt meg. Úgy látta, hogy Magyarország után itt az ideje az Európai Unióban is kiépíteni a saját hatalmát, melyben gyakran számíthatott lengyel kollégájára, Mateusz Morawieckire.
Először az Európai Parlamentben ülő tagországi képviselők figyeltek fel Orbán kommunikációjára, sértegetéseire, amelyet személyükben is egyre kevésbé voltak hajlandóak elviselni. Számukra Orbán hatalmi eszközei, félelemkeltése semmilyen veszélyt nem jelentett, viszont annál visszataszítóbb volt. Ezért az Európai Parlament 2017-ben egy szakbizottságán keresztül nagy többséggel felszólította a kormányok döntéshozó fórumát az EU szerződés 7. cikkének megfelelő eljárás elindítására a magyar, majd még ugyanebben az évben a lengyel kormánnyal szemben. Orbán ekkor nagyon bízott abban, hogy a 2019-es Európai parlamenti választásokon az EU egyes tagországaiban látványosan erősödő szélsőséges politikai platformok kiemelkedő választási eredményt fognak elérni. Remélte, hogy ezzel a lengyel mellett további jelentős támogatásra számíthat majd az EU hatalmi pozíciójáról is egyre gyakrabban álmodozó Orbán. Már ekkor sem sajnált jelentős hazai közpénzt felhasználni e célra. A Magyarországon már stabil lábakon álló NER közpénzzel kitömve közvetlen kapcsolatot alakított ki az egyes tagországok kiszemelt, potenciálisan Orbán által erősnek vélt szélsőséges pártjaival, azok vezetőivel. Ezt követően a magyar oligarchák szinte korlátlan közpénz-háttérrel, egyebek mellett jelentős helyi médiafelvásárlásba kezdtek, kiszélesítve ezzel a Magyarországon már jól bevált NER eszköztár felhasználhatóságát a saját, és a kiszemelt kedvencek érdekében. Orbán tervét azonban a 2019-es EP-választási eredmények nem igazolták vissza. Az egyébként is széthúzó, egymással is szemben álló európai szélsőségeseknek nem jött össze a várt választási siker, és nem erősödtek tovább az Európai Parlamentben.
Vétó, vétó, vétó
Az EU 2021-2027-es új hétéves költségvetésének előkészítési folyamata már a 2019 előtti ciklus alatt elkezdődött, elsődlegesen az Európai Bizottság illetékes szerveinél, és a parlamenti vitákban. A 2019-es választások után az új bizottságok elindítása több hónapon át gyakorlatilag egy helyben topogott. Ezt követően viszont az elfogadási folyamatok jelentősen felgyorsultak, hiszen technikai értelemben már nagyon közelivé vált a 2021-es forduló. Az új költségvetési határidő közeledtével az egyre feszültebb légkörben az EU új szereplői is nagyon gyorsan kiismerhették Orbán Viktor gátlástalanságát.
Orbán pedig elérkezettnek látta az időt, hogy megmutassa ki az úr a házban, és egyszer és mindenkorra lezárja a kormánya megrendszabályozására tett uniós kísérleteket. Ezért Orbán olyat aljasságot tett, amire az Európai Unió addigi történetében egyetlen tagország, egyetlen kormányfője sem vetemedett még. Arra ugyanis, ha nem is gyakran, de az EU történetében volt már példa, hogy egy-egy tagország, a különleges nemzeti érdekeinek védelme érdekében, elsősorban valamely külpolitikai érdek miatt, vétóval akadályozta meg az Európai Bizottság által javasolt, és az Európai Tanácsban előterjesztett valamely határozat elfogadását. Arra azonban addig sosem volt példa, hogy egy kormányfő vétójogával megzsarolja mind az Európai Bizottságot, mind a Tanács többi tagját. Igaz korábban egyetlen tagországnak sem volt (és azóta sincs) olyan kormányfője, akinek gátlástalansága Orbánhoz lett volna mérhető.
Orbán ugyanis 2020-ban nyíltan kimondta, hogy Magyarország a hétéves költségvetés előkészítési folyamatában már elérte, amit el kívánt érni, így elvben bármikor elfogadhatja az Európai Unió működtetése számára nélkülözhetetlen hétéves költségvetést. Ezután viszont hozzátette, hogy ő mindaddig meg fogja vétózni az egyhangú döntést igénylő hétéves költségvetést, amíg a Bizottság és a Tanács az Orbán számára kényelmetlen egyéb döntéseket, eljárásokat – melyekhez nem szükséges az egyetértése, ahol elég volt az egyszerű vagy a minősített többségű szavazás – vissza nem vonja, vagy nem alakítja át Orbán kénye-kedve szerint.
Megállíthatták volna, de nem
Az orbáni fellépés – szívesebben nevezem gyalázatnak – ezzel a magatartással egyetlen perc alatt semmissé tette az Európai Unió kezdetektől alkalmazott, folyamatosan karbantartott, a tagországok által kötelező erővel elfogadott, és az egyes tagországok nemzeti jogrendszerévé tett Római és Lisszaboni szerződésekben kidolgozott uniós szavazási rendszert. Okafogyottá váltak azok a szakpolitikai és/vagy az egyes tagállamok érzékenységi foka szerint hosszú egyeztetési folyamat eredményeként csoportba szedett megállapodások, amelyeket annak érdekében dolgoztak ki, hogy az Európai Unió egyes tevékenységéhez szükséges döntési szabályok működhessenek. Nyilvánvalóvá vált, ha az EU nem lép fel hatékonyan Orbán gyalázatával szemben, akkor Orbán fogságába esik, és innentől az Európai Unió valamennyi kérdésének elfogadása csak Orbán engedélyével léphet hatályba.
2020-ban számos publikációt tettem közzé (például itt a Népszava oldalain is 2020. november 19-én) azzal, hogy „Történelmi esélyt adott az Európai Uniónak Orbán vétója”, amit úgy magyaráztam, hogy ott és akkor a nemzetközi jog keretei között is meg lehetett volna állítani Orbánt, de nem tették. A miniszterelnök joggal való visszaélése egy, az Európai Unió működtetése szempontjából is kiemelt fontosságú kérdésben, a nemzetközi jog keretein belül is kétségtelenül jogsértő. Sajnos, az Európai Unió akkor és azóta sem vitte végig ezt a kérdést, ami Orbánt máig felbátorítja. 2020 óta már szinte végtelen a sora Orbán vétóinak, vagy vétóval való fenyegetéseinek – olyan megmagyarázhatatlan kérdésekben, amelyekhez Magyarországnak biztosan nem fűződik nemzeti érdeke, legfeljebb az Orbán által működtetett bűnszervezet sajátos érdeke szolgálhat magyarázatul.
Itt térek vissza a jelen írásom fővonalához, mivel Orbán magatartásából az EU és a NATO is fontos tanulságot vont le.
Ennek lényege, hogy az Európai Unió bővítését a szövetség mindaddig levette a napirendről, ameddig az EU nem talál megoldást az Orbán-klónok hasonló cselekedeteire.
A megoldási lehetőségeket az EU berkeiben három részre bontották. Az egyik szerint drasztikusan csökkenteni kell, vagy egyenesen meg kell szüntetni azon kérdéskörök számát, amelyeknél egyhangú döntésre van szükség. A másik szerint hatékony jogi választ kell adni arra az esetre, ha valamely tagország az Európai Tanács összejövetelein nyilvánvalóan visszaélésszerűen gyakorolja a szavazati jogát. Végül pedig rendezni kell annak lehetőségét is, hogy el lehessen távolítani az EU államai közül azon tagországokat, amelyek oly mértékben eltávolodnak az Európai Unió alapértékeitől, hogy korábban nem is csatlakozhattak volna az integrációhoz.
Az Európai Parlament és az Európai Bizottság szakbizottságai által a fenti célok érdekében kidolgozott és javasolt változtatási elképzelések hatályba lépéséhez azonban a jelenlegi szabályok szerint a tagországi vezetők egyhangú jóváhagyása szükséges. És itt jön Orbán, aki az e körben előterjesztett összes javaslatot blokkolja, azaz a vétót jelent be, vagy előre jelzi a vétózási szándékát. Márpedig abban az Európai Unió tagállamainak döntő többsége teljesen elkötelezett, hogy amíg a fenti három kérdésre nem lesz megnyugtató és hatékony jogi válasz, addig szóba sem jöhet az EU bővítése. Ez az eltökéltség még inkább tetten érhető az olyan tagjelöltek esetében, mint a tagságra vágyó balkáni államok, ahol a személyi kultuszú vezetők előtérbe kerülésének nem csupán történelmi hagyományai vannak, hanem ez a jelenüktől sem áll távol.
Orbán, mint a balkáni népek nagy barátja tehát egyrészt azt kommunikálja minden lehetséges fórumon, hogy a béke és stabilitás, ami az egész világ érdeke, csak az egyes balkáni országok mielőbbi uniós integrálásával érhető el. Másrészt épp Orbán gyalázatos vétói hozták a felszínre, hogy a bővítések előtt mindenképpen meg kell változtatni néhány alapvető uniós szabályt. Tényszerűen állítható, hogy a „szerb elnök legnagyobb barátja" – Orbán – a magyar nép mellett Szerbia, Albánia és Montenegró jövőjének is az egyik legnagyobb ellensége.
