Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó)
Nemes Nagy Ágnes az 1920-as évek szülötte volt, akár Göncz Árpád, Hernádi Gyula, Janikovszky Éva, Juhász Ferenc, Kardos G. György, Kormos István, Lakatos István, Nagy László, Pilinszky János, Rába György, Sánta Ferenc vagy Sütő András. Amit azért bocsátok előre, mert ez a nemzedék háborús generáció volt, s említett tagjai (csak most látom, micsoda névsor!) a Horthy-rendszerben gyerekeskedtek, megélték a nagy gazdasági válságot, a harmincas évek fasiszta és náci uszítását, majd a második világháború poklában annyi szenvedést láttak, amennyit mások (a náluk szerencsésebb időkben született emberek) akár évtizedeken át sem. E nemzedéktársak közös tulajdonsága, hogy okosak voltak: nem is lehetett az ellenséges világban más választásuk, mint észnél lenni.
És Nemes Nagy Ágnes szikrázóan okos volt, ez világosan kiderül az esszéiből (erről majd lejjebb). Ami azonban a költészetét illeti (mert hiszen elsősorban költőként soroljuk a XX. század nagyjai közé), az első szavam az ő lírai munkásságára az, hogy tudatos. Azaz nem ösztönből fakad, nem indulatból, nem benyomásból, nem életérzésből, nem fájdalomból vagy örömből, hanem észből. Olvassák csak ezt a remeklést Az ismeret című verséből: „A rettegés s az ismeret közt / mint hídbolt görnyedek, / rendítenek, eleven eszközt, / a tárgyak, szellemek. / A félelem sötét öléből / egy hídra vetve rá, / fut rajtam nemzet, álom, élő, / de mind hová, hová?”. Igen, ez a háborús nemzedék hangja, ez az.
Őt olvasva az az érzésünk, mintha minden betűt ezerszer átgondolt volna, mielőtt papírra vetett. Mintha írás közben mérlegre tett volna minden egyes szóközt: lássuk csak, mennyit is nyom a hiány jele! Emiatt még egy ártatlan szóköznek is olyan súlyt, nyomatékot tud adni, amitől sziklaszerű keménységet mutat az anyag, amivel a költő dolgozik: a nyelv. Még a tájleírásaiban is anyagszerű, olvassák csak ezt a szépségesen induló, majd meghökkentően záruló tihanyi verset: „A kisebb tó, a fok mögött. / A nagy víz hajdan erre járt. / Levendula-mezők között / látni a geológiát”. Az első három sor ritmusából, lenge trallalájából ki sejtené előre a végszót, a tudományos terminust?
Ha Nemes Nagy szobrász lett volna, a gránitnál keményebb anyaggal dolgozott volna: gyémánttal. Ez az anyag illene hozzá leginkább, már csak azért is, mert ritka – márpedig Nemes Nagynak sincsen sok verse, úgy értem, ahhoz képest, hogy csaknem hetven évet élt. Maximalista volt – talán ez az oka annak, hogy olyan kevés verset írt? Ha pedig festőművész lett volna, akkor szerintem előbb-utóbb a monokróm technikáig jutott volna el: a sűrítésnek, tömörítésnek az a foka, amit elért, az én képzeletemben monokrómnak hat. Nézzék ezt a versét, szerintem okkersárga: „Naplót írok. Mit is tegyek. / Tudom: egy rézgarast se ér. / Úgy írok verset, mint ahogy / nyílt sebből folyik a vér.”.
Nem véletlenül említettem fentebb a szobor-hasonlatot, van ugyanis Nemes Nagy Ágnesnek egy esszéje, amelyet minden kezdő költő számára kötelező irodalomként ajánlok. Negatív szobrok a címe, s idézek belőle néhány gondolatot: „A költészet utóbbi száz éve sokféle nyugtalansággal töltötte el művelőit és olvasóit egyaránt. Nyugtalanok vagyunk sok okból; többek között talán azért is, mert megint egyszer észrevettük, hogy tudatunk szélesebb, mint szókincsünk. (...) Majd minden nemzedék megvívja a maga őszinteségi forradalmát az előzővel, új szavakat keresve az új valósághoz, vagyis a korszakban éppen érvényesnek érzett tudattartalomhoz. (...) Legalább annyit alaposan megtanultunk az utóbbi száz évben, hogy mi az, amit nem tudunk. Nem tudjuk, mitől vers a vers. Idevágó fogalmaink lebomlottak. Nem tudjuk, mi a művészi hatás legbelseje. Idevágó véleményeink tagadók. Nem a szó, nem a szándék, nem a forma, nem a formabontás. Nem ez, és nem az. Tudomásunk csupa negatívum. Mint Pompeji negatív szobrai, a lávába kövült üregek, amelyek menekülők hajdani teste nyomát, a végső mozdulatokat őrzik, s amelyekből kiporladt a test. De a művészi hatás, a lényeg titkait, a sok nem-tudomot nem lehet gipsszel kitölteni, mint régészek tették azokkal a pompeji lávaüregekkel, hogy kinyerjék a félelmes szobrot. A lényeg szobra egyelőre ismeretlen. (...) Mindannyian tudjuk: a költészet legfőbb ellensége a szó. A szónak értelme van. És meg nem szűnő élményünk a százszor regisztrált hasadás a szó mint mindennapi kommunikációs eszköz és a szó mint versre használt eszköz között. Más művészeteknek semmi gondjuk az ilyesmivel. Megvan a saját elidegeníthetetlen érzékletességük, a kő, a szín, a hang, a forma. (...) A vers pedig… a szegény vers. Saját, endogén, testétől el nem vágható érzékletessége – a zeneisége – csekély. Attól tartok, hogy a zene zeneisége felülmúlja. A vers tehát idegen tollakkal ékeskedik. Képeink, amiket belefestünk a szavakba, mire is valók?”.
A költészet legfőbb ellensége a szó… Micsoda gondolat! Olvassanak Nemes Nagyot! Kötelező!
