Olvasom egyfelől, hogy különböző államok és nemzetközi szervezetek (messze nem elégséges, de így is) hatalmas összegekkel igyekeznek enyhíteni az ún. harmadik világ országainak nyomorát, illetve próbálják csökkenteni az elvándorlást, segíteni a helyben maradást. Sajnálatos módon erőfeszítéseik nem sok eredménnyel járnak, mert a helyi kormányok és regionális vezetők kezén eltűnik a pénz zöme. Olvasom másfelől, hogy minden évben szép hazánk áll az uniós források szabálytalan felhasználását mutató OLAF-listák élén. Ráadásul naponta kerülnek elém hírek a méteres kilátókról, az erdő nélküli lombkorona sétányokról, az aranyáron számlázott térkövekről, a miszterhúszszázalékokról.
Olvasom egyfelől, hogy államok, nemzetközi szervezetek, gazdasági szövetségek élelmiszer- és gyógyszer-segélyeket juttatnak a rászoruló országoknak, de az ügyeskedők ebben is megtalálják a bulit: a termékek vagy lejárt szavatosságúak, vagy drasztikusan túlárazottak, vagy mindkettő. Olvasom másfelől a közelmúltban kitudódott hazai botrány adatait: a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság közel 10 milliárd forintnyi uniós pénzből osztogatott segélycsomagokat szegény családoknak, még 2017-ben. Érdekes módon az ajánlatokat nem az ismert nagykereskedőktől szerezték be. A csomagokba az akkori kiskereskedelmi (!) árak durván háromszorosáért került például tej (159 Ft, 516 Ft, 330 százalék) vagy étolaj (489 Ft, 1333 Ft, 273 százalék).
Olvasom egyfelől, hogy a pénzzel vagy hatalommal korrumpált helyi kormányzat, rezsim, junta nem gátolja a környezetpusztítást, erdőirtást, folyók elterelését, ásványi kincsek kiárusítását. Olvasom másfelől, hogy a helyiek minden megépítendő akkumulátorgyár környékén hiába tiltakoznak a termőföldek beépítése, a túlzott vízhasználat, a várható környezeti és egészségi ártalmak, a nagyfokú szennyezés miatt.
Olvasom egyfelől, hogy fejlődő országokban a nagyvállalatok "munkahely-teremtése" is csak konzerválja a nyomort: elavult technológiák, egészségtelen, balesetveszélyes munkakörülmények, éhbér, gyermekmunka, napi 12-14 órás munkaidő,... Olvasom másfelől, hogy az igazán jelentős külföldi beruházások nálunk is csak alacsony hozzáadott értéket igénylő (összeszerelő, gumigyártó, akkumulátor készítő) üzemek, amelyekben már ma sem ritkák a munkavédelmi hiányosságok (lásd gázmérgezés Iváncsán). Éhbérről és gyermekmunkáról szerencsére nem olvasok, de a munka többször módosított törvénykönyvét mindenki csak rabszolgatörvényként emlegeti.
Olvasom egyfelől, hogy a nagyvállalatok kihasználják a harmadik világ enyhébb (vagy nem is létező) jogszabályait, és például vegyszereket, rákkeltő anyagokat engednek a folyókba, temetnek a föld alá, engednek a levegőbe, netán alvállalkozóiknál eltűrik a bér-rabszolgaságot. Olvasom másfelől, hogy a debreceni CATL-gyár környezeti engedélyében nyoma sincs a korábban fennhangon ígért szigornak, vagy hogy gödi polgárokon kívül senkit sem érdekel a vízszennyezést mérő kutak betemetése. Azt pedig már húsz évvel ezelőtt is olvastam, hogy a külföldi befektetők a (számukra kifejezetten) alacsony magyar bérszínvonal miatt jönnek hozzánk.
Olvasok ezt, olvasok azt, de nem tudom, hol élek: Európa közepén, egy fejlett, modern, demokratikus országban, vagy a harmadik világ egy banánköztársaságában?
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.