korrupció;Magyarország;autokrácia;

- Párhuzamos olvasmányok

Olvasom egyfelől, hogy különböző államok és nemzetközi szervezetek (messze nem elégséges, de így is) hatalmas összegekkel igyekeznek enyhíteni az ún. harmadik világ országainak nyomorát, illetve próbálják csökkenteni az elvándorlást, segíteni a helyben maradást. Sajnálatos módon erőfeszítéseik nem sok eredménnyel járnak, mert a helyi kormányok és regionális vezetők kezén eltűnik a pénz zöme. Olvasom másfelől, hogy minden évben szép hazánk áll az uniós források szabálytalan felhasználását mutató OLAF-listák élén. Ráadásul naponta kerülnek elém hírek a méteres kilátókról, az erdő nélküli lombkorona sétányokról, az aranyáron számlázott térkövekről, a miszterhúszszázalékokról.

Olvasom egyfelől, hogy államok, nemzetközi szervezetek, gazdasági szövetségek élelmiszer- és gyógyszer-segélyeket juttatnak a rászoruló országoknak, de az ügyeskedők ebben is megtalálják a bulit: a termékek vagy lejárt szavatosságúak, vagy drasztikusan túlárazottak, vagy mindkettő. Olvasom másfelől a közelmúltban kitudódott hazai botrány adatait: a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság közel 10 milliárd forintnyi uniós pénzből osztogatott segélycsomagokat szegény családoknak, még 2017-ben. Érdekes módon az ajánlatokat nem az ismert nagykereskedőktől szerezték be. A csomagokba az akkori kiskereskedelmi (!) árak durván háromszorosáért került például tej (159 Ft, 516 Ft, 330 százalék) vagy étolaj (489 Ft, 1333 Ft, 273 százalék).

Olvasom egyfelől, hogy a pénzzel vagy hatalommal korrumpált helyi kormányzat, rezsim, junta nem gátolja a környezetpusztítást, erdőirtást, folyók elterelését, ásványi kincsek kiárusítását. Olvasom másfelől, hogy a helyiek minden megépítendő akkumulátorgyár környékén hiába tiltakoznak a termőföldek beépítése, a túlzott vízhasználat, a várható környezeti és egészségi ártalmak, a nagyfokú szennyezés miatt.

Olvasom egyfelől, hogy fejlődő országokban a nagyvállalatok "munkahely-teremtése" is csak konzerválja a nyomort: elavult technológiák, egészségtelen, balesetveszélyes munkakörülmények, éhbér, gyermekmunka, napi 12-14 órás munkaidő,... Olvasom másfelől, hogy az igazán jelentős külföldi beruházások nálunk is csak alacsony hozzáadott értéket igénylő (összeszerelő, gumigyártó, akkumulátor készítő) üzemek, amelyekben már ma sem ritkák a munkavédelmi hiányosságok (lásd gázmérgezés Iváncsán). Éhbérről és gyermekmunkáról szerencsére nem olvasok, de a munka többször módosított törvénykönyvét mindenki csak rabszolgatörvényként emlegeti.

Olvasom egyfelől, hogy a nagyvállalatok kihasználják a harmadik világ enyhébb (vagy nem is létező) jogszabályait, és például vegyszereket, rákkeltő anyagokat engednek a folyókba, temetnek a föld alá, engednek a levegőbe, netán alvállalkozóiknál eltűrik a bér-rabszolgaságot. Olvasom másfelől, hogy a debreceni CATL-gyár környezeti engedélyében nyoma sincs a korábban fennhangon ígért szigornak, vagy hogy gödi polgárokon kívül senkit sem érdekel a vízszennyezést mérő kutak betemetése. Azt pedig már húsz évvel ezelőtt is olvastam, hogy a külföldi befektetők a (számukra kifejezetten) alacsony magyar bérszínvonal miatt jönnek hozzánk.

Olvasok ezt, olvasok azt, de nem tudom, hol élek: Európa közepén, egy fejlett, modern, demokratikus országban, vagy a harmadik világ egy banánköztársaságában?

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.