A félálom sokszor teljesebb, mint az ébrenlét. Újra otthon vagyok. Ülök a hokedlin, hozza a anyám kaját, leteszi elém. Közben persze folyamatosan korhol valamiért. Ahogy szokta. Én pedig félszavakkal vakkantok vissza, lapátolom be magamba a főztjét.
Azután pittyeg a telefon. Üzenet ideátról. Anyám arca semmibe foszlik. Felébredek. Egy darabig belebámulok süket, szürke csendbe, majd előkotrom a telót.
„Na, megbasztad már a vén kurvát?” - érdeklődik „István”.
„István” álprofilos, arctalan fidesztroll. Napok óta bombáz anyámat kurvázó üzeneteivel. Nyilván tanulmányozta az oldalam és rettentő elégedett, hogy megtalálta a sebezhető pontom.
Évforduló. Anyu két éve halt meg.
Ezzel akar pszichésen kicsinálni. Belül mosolygok. Lövése sincs arról, hogy milyen volt az alföldi tanyavidéken felnőtt anyám és hogy ő milyenre nevelt. Törlöm István üzenetét is, ahogy a többiét is majd slattyogok kávét főzni.
Ez egész egy éve indult. Egyszer egy cikk alá írtam pár keresetlen sort arról, hogy a fidesz egy sunyi népség, akik mindenféle hagymázas ideológiák ürügyén próbálnak elhappolni mindent mások elől. Semmi újat nem mondtam ezzel, ám valahol, valakinél átüthettem valami ingerküszöböt.
Vezényszóra teli lett az oldalam a megafon fizetett pojácáival. Az egyik ilyen figura – a reklámozására eddig ráköltött közpénzmilliók alapján nevezzük csak 173-nak – azzal provokált hogy én egy tipikus bolsevik vagyok, aki másokat uszít arra, hogy akasztasson. Nem is tudtam komolyan venni. Kedélyesen odaírtam 173 milkának, hogy a fizikai melót sosem hagyom másra. (Anyám nevelése!) És egy mosoly.
Fél órán belül belül a kormánypropaganda ezer torokból rivallt, hogy „a Népszava újságírója bevallotta, hogy fideszeseket akasztatna!”. Nem tagadom, remekül szórakoztam. Pláne amikor mr. ötös párttagkönyv lovagkeresztes úr úgy hisztizett egy sokadik senki két soros kommentjén, mintha éppen Szamuely Tibor páncélvonata dübörgött volna a kedvenc kocsmája felé.
Mi lett volna, ha azt is tudják, hogy gyerekkoromban bitang jól lőttem csúzlival?
Közben ugyanúgy éltem a világom, mint előtte. Jártam, keltem, Pesten-vidéken melóztam, sajtótájékoztatókra, kormányinfókra mentem. Láthatóan még a Fidesz vezetői sem olvasták el saját agitkáik acsargásait.
Csak a telefon pittyeg. Van aki arccal is fenyegetőzik. Kilencven százalékban kapuzárási pánikos, lerobbant fehér férfiak. A napokban speciel erről is beszéltem: hülyeokráciában élünk, az állampárt fő célközönsége az idősödő, alulképzett rétegek.
Ezen most egy másik pártagitka - Mr. 254 millió – sértődözik. És pittyeg a telefon.
Nem vagyok áldozat. Aki zöld erdőbe jár friss levegőt szívni, az tudomásul veszi, hogy időnként kullancsot is kap a bőre alá, slussz. Egyetlen dolog rémített meg. Amikor felrémlett, hogy a nekem címzett gyűlöletkampány vajon milyen pusztítást okozna egy fiatal, önbizalomhiányos emberben.
A megafon-stréberek annyit elértek nálam, hogy kislányomat arra fogom nevelni, hogy egyszer majd immunis legyen az internet névtelen-arctalan embertörmelékének a gyűlöletére.
Tovább fogom adni neki anyám örökségét.