- Megyeri Edit Tünde: Nem kell félni

Távolról nézni mindenre: nincs ott, nem vele történik, mások tehetnek róla, nem tehet róla senki, elmúlik, soha nem múlik el.
Úgy csinálni, mintha elfelejtett volna félni. Tulajdonképpen nem is kell félni, alig fél valaki. Azt se tudják, hogy ki mint vet, úgy arat. Az aratáson se aggódnak.
És ez majdnem mindig megy neki is.
Akkor nem megy, amikor még fiatal, és tankok masíroznak a Vörös téren. Tudnak a tankok masírozni? De még mennyire. Mi lesz ebből, teremtő Isten?! Történelmi idők, egy birodalom bukása, új világrend, blablabla.
Most tudja, hogy nem igaz, az egész egy nagy nemigazság.
Kedd volt vagy szerda, a fene se bánja már azt sem, ha csütörtök, mikor az ember, akire érdemes odafigyelni, beszédet mondott. Csak egy nagyon kicsit rándult össze a gyomra. Gondolkodott. Számolta az éveket, próbált visszaemlékezni, hogy történt-e már ilyen. Úgy rémlett, hogy nem. Túl késő volt egy hétköznapi beszédhez.
A gyomrában a gombóc remegésbe váltott: milyen rettenetes hatással van némelyekre, ha több ezer kilométer távolságból elkezdenek nagyon is ismerős dolgokról szónokolni. Komolyan és szomorúan.
Egyedül érezte magát. Jó azoknak, akik még nem sejtenek semmi. Akik most altatják a gyerekeiket, akik szerelmeskednek, akik épp egymás fejéhez vágnak lényegtelen sértéseket; az éjszakai baglyoknak, hisz végre nekiálltak mosogatni. Eközben a monitoron a korábbi élete kísért szigorúan, rezzenéstelen arccal.
Nagyon szomorú az az arc, mesél hosszú évek sérelmeiről. Kőkemény bánat. Azt mondják, udmurt. Lehet benne valami, most, hogy alaposabban átgondolja, hamarabb is rájöhetett volna.
Szóval mindennek vége, holnaptól vagy holnap­utántól megváltozik az életük.
Hányan vannak abban az éjszakában, akik nem tudnak elaludni a másnaptól?
Istenem, de jó, hogy mi ezt megúsztuk, gondolta számtalanszor a birodalom széthullása után. A minimumokra rendezkedjünk be, a minimum, hogy élünk.
Most aztán itt volt a megnemúszás, bekopogott az ablakon, kaján vigyorral megkérdezte, hogy kellőképpen várták-e? Zöld pólót húzott egy addig jelentéktelen férfi mellkasára, aki végül legalább olyan szomorú, de végeredményben sokkal lelkesítőbb beszédet mondott, mint az első.
Szót se ejtett arról, milyen lesz majd állni a légi­riadóban. Ungváron egy légiriadó egész hosszú tud lenni, akár egy óráig is eltart. Ha történetesen egy kápolnában éri az embert, mert éppen búcsúztatnak valakit, akkor meg végképp fülsüketítő. Rezeg a kápolna, lüktetve szirénázik, a mobilapplikácók még fokozzák a hatást: Figyelem, légiriadó, mindenki haladéktalanul vonuljon az óvóhelyre.
Ez sem jelent semmit, mert senki nem vonul az óvóhelyre, megúszásra játszanak, mindig megúszták, most is ezzel számolnak. Kinyomták már rég a telefonokat, csak kint recsegnek a póznára szerelt hangszórók. Az eget akarta kémlelni, de mivel senki nem nézett fel, szégyellte a gyávaságát. Mitől félsz? Nem jönnek azok ide, nem kellünk mi nekik. Mi még nekik se kellünk.
Hogy lesz tovább, mi lesz a munkájával, folyton csak erre gondolt. Akárhogy számolta, nem akart kijönni egy olyan kedvező szám, ami alapján az ő életében még egyszer valaha békésen utazgathat az otthona meg a tíz-húsz milliós megalopolisz között, hogy a másik fővárost ne is említsük, ahol olyan furcsán és lágyan becézik a fogaskerekűt: funyikuljor. Moszkva, Kijev és a többi helyszín elveszett.
Az odesszai tengerpart az augusztusi hőséggel és a menetrendszerűen megérkező jéghideg áramlatokkal, már csak egy távoli délibáb. Összesározták, mindenki köpött rá egy nagyot, most egy parton rothadó medúzára emlékeztet. Miért is halogatta, hogy felszálljon arra a nagy hajóra, és átkeljen a Boszporuszon? ­Miért nem vitte el a gyerekeit, megnézni a sziklaoromra épült Fecskefészket?
Gyakorlata volt már abban, hogyan kell elveszteni dolgokat. Legkönnyebb, ha csak kiverjük a fejünkből. Aki a messze távolban halt meg, az meg se halt, képzelhetjük azt, hogy csak régen láttuk.
Nem lenne szabad nyolcvan napnál kevesebb idő alatt megkerülni a Földet. Hagyni kellene az elmének időt, hogy felfogja a környező világot. Nem lehet úgy normálisnak maradni, hogy a teljes középkorból, ahol nincs villany, nincs víz, nincs telefon, nincs fűtés, nincs remény, nincs igazság, nincs jövő, egyszer csak átugrunk a huszonegyedik századba, aztán már csak azon kapjuk magunkat, hogy ott ülünk a kettes villamoson, araszolunk a belvárosi bérlemény felé, fényárban úszik a város. Szombat esti csúcsforgalom van, a bécsi Staats­operben egy híres énekesnő énekli az Aidát. Sokba került neki ez a fellépés.
Miféle valóságnak tűnik most a légiriadó? Azon töpreng, hogy mennyi idő alatt hívnák rá a rendőrséget, ha elkezdene kiabálni, beleordítani az arcukba mindazt, amit látott. Pedig hát alig látott valamit. Ha meghúzná a vészféket, és utánozná a légiriadó hangját? Nem fogjátok fel, balgák, hogy mi történik?
De nem csinál semmit. Nem értenék, nem éreznék, nem hinnék. Amit nem látunk az nincs, az csak egy hír a monitoron. Azt olyannak hisszük, amilyennek csak akarjuk. Az még nincs összemocskolva valósággal, azért még lehet lelkesedni, kiszínezni, elképzelni, hősöket faragni a szereplőkből. Te leszel a jó, te pedig a rossz. A végén megjavulhatsz.
Pénzt, paripát, csúzlit, mindent, ami eszetekbe jut, postafordultával küldjetek.
Ne küldjetek semmit, csak szemfedelet, de abból sokat.
A császárváros álmos jólétbe süpped, új zászlókat lenget az épületein. Honnan vettek ennyi új zászlót? Jól jártak a zászlóárusok. Ezzel a zászlózással mélyen át is érez mindent, kiteszi szívét és lelkét az ügyért.
Mondaná nekik, hogy dugjátok el a zászlókat, a harci kürtöket, mert azok csak sírhalmokat teremnek. De nem mond semmit. Eszébe, jut, hogy nem érdekli ezeket az aratás, de még a vetés sem. A félelmet meg hírből se ismerik.
Megtanulhatta volna, hogy nem kell félni se kedden, se szerdán, se csütörtökön, miért nem bírja már ebben a kurva életben ezt megérteni?!