Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó)
Takács Zsuzsa verseit olvasni este érdemes, hosszú, fárasztó nap után, mikor az embernek már csak leheveredni van kedve, de aludni nem, mert olvasni még van erő. Odakünn a város fényei kigyúlnak, a madarak a körút porától koszos lombok között készülnek az éjszakára csicseregve, idebenn pedig a félhomály veszi birtokba a szobát, na, ez az a pillanat, a blue hour, ilyenkor kell a Takács Zsuzsa verseket kapni elő!
Persze, szándékosan hagytam, hadd rímeljen a két első sor, és szándékosak benne a képek is: Takács Zsuzsa lírájának prózában fogant jellemvonásai. Hiszen az ő gyönyörű verseiben vetülnek egymásra a város és a természet képei, sőt, a költő nem is egymásra vetíti, hanem összevegyíti a természet látványát az épített környezet képeivel. Ízig-vérig városi költő, amit nem biográfiai értelemben mondok, hiszen személyesen nem ismerem, az életéről pedig nem tudok semmit – a költészetét mondom urbánusnak, mert gyakori motívum nála az utca, a körút, a villamos, s feltűnnek írásaiban konkrét helyszínek is, főleg budai helyek, a Fény utca vagy a Böszörményi út.
Urbánus költészet ez, de telis-tele van növények és állatok képeivel, nézzék csak ezt a szép versrészletet: „Csak álmaim / rigói szállnak. Farkas vacogásom / küszöbödön ül”. (Szerelem, ez a vers címe, ha a teljes művet el akarják olvasni.) Vagy nézzék csak a Lámpák, madarak című verséből ezeket a gyönyörű sorokat: „A hegytetőn gallyak keresztje egyszer. / Hová mutat, utolsó nyíl a fában / – évek múlnak –, hogy felkiáltok, / kiáltásom kék éjszakában / rezeg. Madár emeli szárnyát.”
Nem véletlenül említettem írásom elején a „blue hour” kifejezést, a fényképészek oly kedvelt szakkifejezését és időszakát, ez az az alkonyi óra, amikor már szinte leszállt az este, de még nincsen sötét, igen, ilyenkor olyan kék a város, mint a fönt idézett versben a hegytető.
Fontos eleme Takács Zsuzsa költészetének a politikai, vagy szebben mondva a társadalmi és közéleti líra. Nem politikus költő abban az értelemben, mint a nála pár évvel fiatalabb kortársa Petri György volt, de őt sem hagyták-hagyják hidegen hazánk hóhérai (ó, micsoda alliteráció, akarom mondani, halliteráció). Van egy verse, amelyet egészen biztosan Nagy Imre vagy a többi kivégzett mártír emlékére írt 1958-ban, s amelyet 2017-ben átdolgozott, Az őrülési jelenet, ez a címe, ebből idézek: „Egyedül voltam és szégyenkezve utaztam, / ahogy az utóbbi időben nemegyszer, Budapesten. / Ilyenkor mellém ül, és beszélget velem.” Mondom, keletkezési dátumként az 1958-as évszám van ehhez a költeményhez megadva, de ez a politikai látlelet, sőt, mártír-halotti szemle éppen olyan aktuális ma is, mint 1958-ban volt, csak manapság már nem akasztanak, a kivégzés módja modernizálódott a XXI. század új normáinak megfelelően... Hiszen, mint a fentebb idézett vers elbeszélője mondja, valóban mennyire egyedül érzi magát az ember manapság ebben az eszét vesztett tömegben, és elönti a szégyen, ha a szülőhazájára gondol, s ilyenkor valóban, igen, valóban a múlt árnyai lépnek elő, hogy biztatón a vállukra tegyék a kezüket és beszélgessenek velünk. Volt már rosszabb, talán lesz még jobb, ezt mondják Takács Zsuzsa szellemidéző politikai-közéleti versei – legalábbis nekem. Hogy aztán mások, vagy éppen ő maga miképpen értelmezi ezeket a verseket, az nem rám tartozik.
Takács Zsuzsa szépséges lírájához adok még kulcsszavakat: álom; együttérzés; szeretet; szerelem; alázat; könyörület; ész; megfigyelő, éles tekintet; felfokozott érzelmi világ. S ha már a szerelmet említettem, nem hagyhatom ki, hogy Takács Zsuzsa a mai magyar kortárs költők közül kiemelkedik a szerelmes verseket illetően, de ezt nem is folytatom, mert nem akarok megbántani senkit. Mindenesetre ha odakünn a város fényei kigyúlnak, a madarak a körút porától koszos lombok között készülnek az éjszakára csicseregve, idebenn pedig a félhomály veszi birtokba a szobát, na, ez az a pillanat, amikor szerelmes verset olvasni jó, méghozzá Takács Zsuzsától. Idézem az Ó, mennyire című versét, ami annyira „takácszsuzsás”, hogy az egészet ideírom, tudom, ugyanúgy imádni fogják, mint én: „Ó, mennyire égek érte! / Nem ismerem meg arcomat. / Hagyom, szél hordjon, itt vagyok, / Széthullok, szétesem és nem vagyok. // Hagyom a tél, hagyom az ősz – / A Lánchídon, a Körúton / Lengessen, messze felmutasson, / Világítok, hát hagyhatom.”
Látják, ebben a versben is feltűnnek a nagyváros motívumai (a Lánchíd és a körút), s mégis mennyire bensőséges, mennyire természeti, mennyire érzéki a kép, mintha nem is egy nagyvárosban volnánk, hanem a lelki őszben, a lelki télben, amely a tavaszban remél.
Azért hangsúlyoztam ennyire a tavaszt, mert Takács Zsuzsától az És megjön a tavasz, a fák című vers az egyik kedvencem, hadd búcsúzzam ezzel: „És megjön a tavasz, a fák / kihajtanak a váratlan hazugságra. / Élni! – gondolom én is. Eső esik / langyosan, gyilkosan.”
