Napjainkban virágkorát éli a múlt idézése. Lehet, hogy hamarosan bevezetik, az orvosok a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország dallamára vonulnak az értekezletre. A minapi hír szerint szerint legalábbis a Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegyei Központi Kórházban levelet kaptak a főorvosok, melyben „kihirdették az értekezletek időpontját, kik vegyenek részt ezeken, milyen ülésrend szerint kell elfoglalni a helyeket”. A főigazgató a levélben utasításba adta: „Az orvosok 7.50-ig megérkeznek, az intézetvezetőt megérkezéskor az orvosi kar felállással köszönti. Az intézetvezető a tanácskozó ajtaját bezárja, jelezve ezzel, hogy további belépés nincs, annak érdekében, hogy az elkésők az értekezletet ne zavarják.”
Hupsz! Időgépbe kerültünk. Miközben álmainkban már kiborgok árasztják el a gyógyítást, és robotok veszik át az ápolók, orvosok munkáját, nekünk az egész múltunk és a jelenünk benne van ebben a hierarchikus világban. Ahol a főorvos a főorvossal tegeződik alsóbb pozíciójú személyekkel nem. Rendszeres a csendőr pertu a medikákkal. Az erkölcsi és magatartásbeli szabályokat az a személy határozza meg, aki a hierarchia csúcsán van. Meghatározza azt is, melyik orvos melyik mellé ülhet az értekezleten.
A főigazgató által alkotott szabályok mögött ott van a megkérdőjelezhetetlen állami hatalom és a központosított bürokratikus döntéshozatali mechanizmus. Meg a rendőrállam. Lesz itt rend, ha mondom! Úgy tűnik, az orvostársadalom egy része szeretné majmolni a hatalmat. Némely orvos lobbi bizonyosan. A MOK területi vezetője a fenti abszurdra rátesz egy lapáttal. „Ha valaki újraéleszt, és ezért késik, annak nem kell, hogy probléma legyen, vagy ha valakit kiszólítanak, mert olyan beavatkozást kell azonnal elvégezni, (…) akkor nem gondolom, hogy ez probléma lenne”. Merre mutat ez a szervilitás? A hatalom felé, vagy az orvos lobbi felé? A kamarai vezetés nem is talált kivetnivalót a főigazgatói utasításban. Netán egyetért vele?
Nem lenne baj mindezzel, ha a kórházban a hierarchikus rendszer szakmai és erkölcsi alapon épülne fel. Ha a reggeli szeánszon a szakdolgozók vezetői is részt vehetnének. Egymás munkája iránt is megnyilvánulna a tisztelet, mint mondjuk az Egészségügyi Tudományos Tanács bizottságaiban, ahol az asztal körül nem csak professzorok ülnek - és végképp nem ültetési sorrendben. Ott a tisztelet és a megbecsülés bármilyen megnyilvánulása csak annak jár, aki azért került a hierarchia csúcsára, mert ő a legképzettebb a szakterületén. Emberi, erkölcsi értékei megkérdőjelezhetetlenek.
De úgy tűnik, vannak kórházak, ahol az ülésrend nem arra szolgál, hogy minél hatékonyabb megbeszélés alakuljon ki. Ott még a vezetők között is van különbség: ki ülhet a tűzhelyhez közel, ki csak az asztal végén. Mert biztosítani kell, hogy elfedjék az anomáliákat. „Ne itt beszéljük meg, majd négyszemközt” – hangzik el előzetesen, aztán az elnökhöz közelebb ülő tud fülbe súgni.
Az ajtóbezárás különösen érdekes. Az igazgatónak láthatóan csak az nem jutott eszébe, hogy egy kórházat igazgat. Egy ilyen helyen a rendkívüli események száma végtelen. Akinek éppen leáll a szíve, az nem törődik azzal, hogy az őt kezelő főorvos éppen értekezletre tart. El kellene tehát, dönteni mi a fontosabb, az értekezlet rapid szabályozása, vagy a folyamatos ellátás felelőssége.
És akkor most egy ilyen környezetben képzeljük el a betegjogok érvényesülését. Vagy mondjuk egy etikai bizottság működését. Ott, ahol a főigazgató nemcsak az ülésrendet, de az ügyek kimenetelét is meghatározza, a beteg nem pusztán az állapotának, a betegségének van alárendelve, hanem a rendszernek is. Ebben a feudális, félfeudális hierarchia szerint működő, paternalista orvosi gondolkodásban a beteg végtelenül kiszolgáltatott az orvosnak - és annak is, neki hol a helye az ülésrendben. Nem mindegy, hol ül, ha a betege érdekeit akarja képviselni magasabb pozíciójú társaival szemben.
Amikor egy kórház esetében nyilvánosságra kerülnek a kőkorszaki vagy hűbéri állapotok, halljuk a feudális szólamokat, tudnunk kell, hogy ezek a kórház egész hangulatára visszahatnak. Mert az ülésrend szellemiségét a főorvos lejjebb rúgja. Ne csodálkozzunk egyes osztályok és kórházak orvoshiányán: az egészségügy megítélésének része az orvosok közötti viszony minősége. De azt is látniuk kell, hogy a társadalom jó része mélyen lenézi az ilyen szolgai viszonyokat fenntartó orvosokat. A Parlament előtt tüntető fiatalok meg egyenesen kiröhögik a kőkorszaki maradványokat.
Az ültetés célja a függőség kialakítsa. A hierarchiában alacsonyabb helyet elfoglaló ki van téve az átirányítás, a büntetés-jutalmazás anyagi vonzatának. A lefele taposás még lejjebb folytatódik. Az asztalhoz nem odaférő orvosok, ápolók ugyanolyan kiszolgáltatottak, mint a betegek. Bármikor bármi megtörténhet velük, ha nem jól viselkednek. A feudális allűrök pedig beszivárognak a betegekkel és a hozzátartozókkal folytatott kommunikációba.
A főigazgató, aki sajátos értékrend szerint ültet, magyarázatként azt írja: „A változtatások kidolgozására a főorvosi kar bevonásával, egyetértésével, támogatásával került sor”, és a szabályok megfelelnek „a XXI. századi követelményeknek”. Erre válasz dr. Imre József orvos etikus üzenete, aki szerint „nem a tekintélyben, magas állásban kitűnő, sok érdemet szerzett idős embert" illeti meg a hely az asztalnál. "Még kevésbé hivatalos ranggal, címmel felruházott embert. Hanem minden egyént. Ki iránt tisztelettel viseltetni, kit számottevő komoly embernek tekinteni, okunk van.”
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.