„… eljött az emlékezés ideje”

Őszinte, iróniával és öniróniával teli Ljudmila Ulickaja személyes naplójegyzeteiből a 80. születésnapjára készült kötet.

Az elegyes műfajú szövegeket – naplószerű memoártöredékeket és tárcanovellákat – tartalmazó kötet legizgalmasabb része alighanem a címadó visszaemlékezés (a magyar fordítás Kiss Ilona munkája). Tördelése leginkább szabadversekre emlékeztet, a sorok szeszélyesen kanyarognak. Nagybetűk, pontok és vesszők nincsenek, a tagolás – vagyis az értelmezés legelső fázisa – ránk van bízva. Az oldalkép József Attila Szabad ötletek jegyzékét idézi, s a hasonlóság nem egészen véletlen. A küllem itt is a minden kötöttségtől mentes tudatáram működését, a spontán emlékezés folyamatát imitálja. Nincs tehát időrend sem: úgy tűnik, az elbeszélőnek – öntörvényűen működő asszociációk révén – hol ez, hol az jut eszébe: „automatikus írás” – ahogy technikáját Ulickaja nevezi. Látszólag tehát nincs rend, nincs szerkesztettség, a hömpölygő szövegnek nincs belső logikája.

Pedig van. Az egész fejezet az elbeszélő identitásának legelemibb köreibe vezet: a lazán összefüggő emléktöredékek szinte mind-mind a „honnan jövök?”, a „ki is vagyok én?” súlyos kérdésére keresik a választ. Végeredményben arra: mi „az igazi nevem?” A felelet azért nem olyan egyszerű. Annyi azonban jól körvonalazódik, hogy a szűkebb-tágabb család zsidó múltja fokozatosan halványodik. Csökken a hagyományok – a vallási rituálék, népszokások – ereje, a mindennapokban a zsidó rekvizitumok furcsa egzotikumokká válnak. A nemzedékről nemzedékre nyomon követhető folyamat a szekularizáció felé visz. A narrátor az üknagyapa példájával kezdi a történetet: „az öreg kipában van ezen a képen / tehát még ha meg is keresztelték mikor / katonaiskolába adták / leszolgálva a huszonöt évet öregkorában / visszatért a zsidó valláshoz”. A következő generáció önazonossága is egyértelmű: „a húsvéti asztalfőn dédapám haim ült (…) / számomra ismeretlen nyelven / olvasott fel mintha verseket / igen a talmudból való versek voltak”. De a nagymamát már nem érdeklik a kóser előírások: a gimnáziumban megtanulta, „hogy a legjobb fasírthoz / háromféle hús kell / marha bárány meg disznóhús / ami persze csak megvetést érdemel / az igazi zsidóktól”.

A narrátor gyerekként még feszengve lép be egy pravoszláv templomba: „jól emlékszem micsoda bűntudatom volt – / mit keresek ott én a zsidó lány”. Felnőttként aztán megkeresztelkedik, gesztusa persze, részben tiltakozás volt a brezsnyevi pangás nyomasztó világa ellen, a vallási gesztus mintegy szellemi exodus volt a szovjet mindennapokból, a különbek lázadása. Aztán évtizedek múlva elfordul minden tételes hittől, egyháztól, s a memoár tanúsága szerint immár kizárólag öntörvényű spirituális normákat követ. A dédnagyapa tórája, imasáljának selyemtokja pedig a meghitt, de funkciótlan emléktárgyak közé került.

Ugyanakkor a többes identitás, a közöttük lévő óhatatlan feszültség nemcsak gazdagítja a személyiséget, hanem hiányérzeteket is teremt: „héberül nagyapám nem borisz hanem bejnusz / dédnagyapán nem jefim hanem hain / (...) én viszont a ljudmila álnevet viselem / (…) és nem tudom az igazi nevem”. Valami olyanra vágyik, ami én-je – személyisége – teljességét kifejezi. Amit például e kötet egészével, azaz valamennyi jelentésrétegével reprezentál.

Kételyektől nem mentes az önjellemzésnek a küllemmel, a testkép készen kapott és egyénileg alakított (frizura, ruházkodás) sajátosságaival foglalkozó fejezete sem, melyben többek között részletes listát készít arról, hogy mi tetszik neki és mi nem (az utóbbi a jóval hosszabb), genetikai ismereteit is kamatoztatva sorolja fel: melyik ősétől, mit örökölt (általában nem azt, amit szeretett volna). Meghökkentően precíz – egészében önironikus – konfesszióban ad számot a testén található hegekről, műtétek nyomairól. A világ így kerek: az én története, személyisége, egyedisége ezekkel együtt teljes.

Önkritika és irónia jellemzi a párkapcsolatait, egyszersmind az érzelmi evolúcióját feltérképező részt is. Természetesen, nem „beszéli ki” egykori partnereit vagy a jelenlegi társát (akivel hovatovább fél évszázada él együtt), mivel mindenekelőtt arról ír, hogy ő maga mit keresett a konkrét másikban, milyen értékek (és persze változó ízlésszempontok) alapján választott, majd mi késztette jó néhány testi-lelki kötelék felszámolására. S persze, mint mindenben, ebben is utólag okos az ember – Ulickaja szövege csak megerősíti ezt a közhelyszerű életbölcsességet.

„Egyetlen remény és egyetlen álom éltet most: megérni a végét ennek a háborús őrületnek, és visszatérni Moszkvába, az Aeroportovszkaja utcába, abba a megszokott és otthonos világba, ahol »a helyemen« érzem magam” – olvashatjuk a kötet informatív előszavában. Ha máshonnan nem, innen megtudhatjuk, hogy a szerző évek óta Berlinben él, s mint idézetünk is tanúsítja, amíg a háború tart, nem kíván hazamenni. Döntését – az erkölcsi motívumokon túl – a legelemibb önvédelmi szempontok is befolyásolhatták. Ulickaja ugyanis az elsők között volt, akik nyilvánosan elítélték az Ukrajna elleni orosz agressziót, azaz már a legelején a nevén nevezték a „különleges katonai műveletet”. A háború kitörésekor írt üzenete szerint: „Fájdalom, rettegés, szégyen – a mai napnak ezek az érzései”. E súlyos nyilatkozatát is a januárban elhunyt Morcsányi Géza fordította, kötetünket Ulickaja az ő emlékének ajánlotta.

Infó: Ljudmila Ulickaja: Az igazi nevem. Magvető, 2023.