A fehérvárcsurgói Károlyi Kastély állapota a többi hasonló főúri rezidenciához hasonlóan erősen leromlott a kommunizmus évei alatt, rendbetételéhez a rendszerváltás után Károlyi György látott hozzá, kezdetben saját majd uniós és állami forrásokból. A felújítás 2011-ben ért véget, ma szállodaként és kulturális központként szolgál az egyébként megtekinthető épület, amelynek parkja is szépen gondozva várja a látogatókat. A 2008-ban Párizsban elhunyt Fejtő Ferenc, a Népszava egykori munkatársa, 2005 óta örökös főszerkesztője, halála előtt több ezer kötetes könyvtárát a Károlyi József Alapítványra hagyta, így most ez is fehérvárcsurgón található.
Fülei Balázs zongoraművész évek óta itt rendezi Echo Nyári Akadémia címmel kurzusait fiatal zenészeknek, amelyeket esténként hangversenyek is kísérnek. 12-én a Bach-estre látogattunk el, amikor is stílusosan olyan kamarazene szólt, amilyen a zeneszerző idejében leginkább főúri, fejedelmi rezidenciákban hangzott fel, mint például Nagy Frigyes potsdami zeneszalonjában, az itt is műsoron szereplő Triószonáta a Musikalisches Opfer-ből.
Fülei Balázs bevezető beszéde kicsit mentegetőzésnek is tűnt, amikor arról beszélt, hogy Bachot zongorán, fémfuvolán, fémhúros hegedűn és csellón játszanak. Ehhez azért hozzátartozik, hogy amikor a “régizenei mozgalom” a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben igazán beindult, a képviselői - hogy csak egy, talán mindenki által ismert és tisztelt nevet említsünk abból az időből, Nicolaus Harnoncourtét - nem csak a régi hangszerek használatát tartották fontosnak, hanem még sokkal inkább a korabeli előadási stílus felélesztését. A romantika, a 19. századi előadói hagyományok, manírok ugyanis talán jobban eltorzították azt a képet, amit egy Bach, Vivaldi vagy Handel műről kaptak a hallgatók, mint a modern instrumentumok hangzásképe. (Később egyébként éppen ezért, maga Harnoncourt is skrupulusok nélkül vezényelt régizenei, például Mozart művekeket modern zenekaron.)
Ha tehát művészek - egyébként teljesen jogosan úgy gondolják - koncerten, modern hangszereken játsszák Bach kamarezenéjét, nincs semmi szégyenkezni valójuk, persze bizonyos dolgokat figyelembe kell venniük. Más a hangzáskép, másra képesek a hangszerek, mindenképpen hangosabbak, és mások a hangzásarányok is. És peresze ezeknek megfelelően, de tudomásul kell venni a régi könyvekből kiolvasható előadási tudnivalókat, legalábbis azok egy részét is.
Úgy gondolom, a szerdai hangverseny előadói, Bánki Berta a fuvoláján, Langer Ágnes hegedűjén, Varga István a csellóján és Fülei Balázs a zongoráján ízlésesen találta meg a komprommisszumot.
Nem akarták azt a látszatot kelteni, ők minden ízében ragaszkodnak a barokk előadói hagyományokhoz vagy legalább ahhoz, amit na ennek címén legtöbbször hallunk, miközben hallhatóan távol tartották magukat az említett romantikus hagyományoktól.
A szonátajátékban rendkívül fontos szerepet játszott annak idején a csembaló, a kisebb-nagyobb zenei formációk lelke a csembalójátékos volt, lényegében a karmester. Fülei Balázs vállalta, hogy zongorán játszik, sokszor hangsúlyozta, alakította a dallamokat úgy ahogyan csak ezen a hangszeren lehetséges. Figyelemre késztetően, de mindig ügyelve arra, hogy a lényeges zenei momentumokra irányítsa a figyelmünket, ha pedig a szólistáé volt a főszerep, akkor annak megfelelően a háttérben maradt. A h-moll fuvolaszonáta Bach egyik legszebb alkotása a műfajban, Bánki Berta stílusos, szép előadása az értő kísértettel együtt sokszor olyan részletekre is ráírányította a figyelmet, amit régi hangszereken nehezebb észrevenni. Hasonló erényeket tulajdoníthattunk a Langer Ágnes hegedülésével elhangzott A-dúr szonátának is.
A g-moll gambaszonáta - szintén az egyik csúcs Bach-kamaramű - ezúttal csellón történő előadást sajnos beárnyékolta Varga István hirtelen rosszulléte az első tétel során, ami miatt meg is kellett szakítania az előadást, de szerencsére utána képes volt folytatni, a második, harmadik tételt már mindenképpen a maga teljességében élvezhettük.
A triószonátát viszont már nem tudta vállalni, viszont ebből a csellószólam elhagyható, lévén a hangjai megegyeznek a zongorista bal kezére bízotakkal. A három hangszer - illetve játékosaik - együttműködése az est kiemelkedő produkcióját hozta. Érzékelhettük a “tudós” mű összetettségét és egyben a - most magasabb rendűnek értendő - szalonzene, vagyis nem kifejezetten műértő beavatottaknak szóló, közönségbarát alkotás könnyedebbségét is.