Kosztolányi Dezső;Karinthy Frigyes;Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona;

- Mennyit röhögtünk

Könyvkarantén

„Ez a marha volt közöttünk az egyetlen zseni. – Így mondta, marha, és így mondta, zseni.” Nem sokkal halála előtt jellemezte így Kosztolányi Dezső talán legjobb barátját, Karinthy Frigyest, aki otthonában látogatta meg a már nagybeteg írót. Kosztolányi felesége, Harmos Ilona, aki mindezt megörökítette (Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről. Múzsák Közművelődési Kiadó, 1988), arról is beszámol, hogy férje halála előtt egy nappal Ascher Oszkár noszogatására Karinthy bement ugyan a János kórházba, de végül nem találkozott haldokló barátjával. Karinthy ekkor már túl volt stockholmi agyműtétjén; betegsége történetét, az operációt Utazás a koponyám körül (1937) című regényében örökítette meg. Nem sokkal korábban Kosztolányit is a svéd fővárosban kezelték, hazai műtéte után daganatára itt kapott sugárkezelést, az akkor rendkívül modernnek számító „rádiumkúrát” (Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső. Holnap Kiadó, 1990). Ám Karinthyval ellentétben, aki műtéte után jobban lett, Kosztolányi már nem épült fel.

„– Tudod, miért nem mentem be hozzá? – kérdezte Frici. – Mert mi olyan sokszor játszottuk együtt azt, hogy mit fogunk mondani egymásnak, ha az egyik éppen haldoklik, azokat a banális, vigasztaló, megnyugtatni akaró szavakat. Mennyit röhögtünk ezen. És attól féltem, ha bemegyek hozzá most este, ebben a szokatlan időben, ez jut majd az eszébe.” Harmos Ilona életrajzi írásából az is kiderül, hogy Kosztolányi és Karinthy, gyakran Somlyó Zoltán költővel hármasban, rendszeresen játszottak a halállal; egyikük mozdulatlanul, felravatalozva feküdt, miközben barátai gyászolták, s arra vártak, hogy látogató érkezzen, akit aztán jól megijesztettek, majd kiröhögtek. „Temetéseken is mindig röhögniük kellett, nehogy elbőgjék magukat” – írja Kosztolányiné, aki szerint Frici „azt mondogatta, hogy az ő sírjába tegyenek majd be egy mikrofont, engedjenek le egy mozivásznat a közönség előtt, amelyen ő rajta lesz, mert ő a sírból felelni akar majd a sírbeszédekre. Édesapja temetésén azért nevette el magát, mert a pap a búcsúztatóban következetesen Karinthy Frigyest mondott József helyett.”

Kosztolányi és Karinthy elválaszthatatlan barátok voltak, örömben és bánatban, jóban és rosszban. Férjéről írja ezt Kosztolányiné már az 50-es években: „Az egyetemen Babits, Juhász, Zalai Béla voltak jó társai, de az egyetemi évek után, amikor már teljesen szárnyra kelt, megtalálta azt a barátot, akivel leginkább rokonnak érezte magát, aki cimbora is volt, kedves, eszes, csibészes pajtás, akivel játszani lehetett, gyerekszobacsínyeket elkövetni, akit azonban egyben becsülni is lehetett, egyenrangúnak tudni a művészetben. Ez a két évvel fiatalabb barát és cimbora Karinthy Frigyes. Megtalálták egymást, és attól fogva nem váltak el. Éjjel-nappal együtt voltak. Barátságuk már valósággal legendássá vált, tájékozatlanabbak gyakran összecserélték kettejük nevét, s még ma is többnyire együtt emlegetik őket, és még ma is megesik, hogy engem – például – Karinthynénak szólítanak.”