Nemcsak büszkén, hanem békésen, méltóságteljesen zajlott az idén 28. alkalommal megrendezett Budapest Pride felvonulás szombaton, amit most is csak egy-két tucat petyhüdt szélsőjobboldali ellentüntető próbált alig észrevehetően, már-már szánalmasan megzavarni. Több órán át álltak sötét ruhákban, fedetlen fejjel a tűző napon, csak remélhetjük, hogy azért nem ártott meg nekik túlságosan a nagy meleg.
Érdekes, hogy mindig a magukat nagyon keresztény-konzervatívnak, nagyon magyarnak, nagyon nem tudom minek vallók vannak leginkább begerjedve a homo-, bi- vagy épp transzszexuális férfiak és nők látványától. Tele céltalan gyűlölettel, megvetéssel, elfojtott szexuális frusztrációkkal. Miközben azzal vannak elfoglalva, hogy másoknak próbálják megszabni, kit szerethetnek vagy nem szerethetnek, hogyan élhetnek vagy nem élhetnek, a saját, színtelen életük egyre unalmasabbá, mérgezőbbé válik, az örömöt pedig az jelenti számukra, ha valakit, valakiket utálhatnak, bánthatnak.
Ők azok, akik az LMBTQ-közösséget tartják betegnek, deviánsnak. Azt a közösséget, melynek tagjai sokszor ezerszer jobban ismerik például a magyar történelmet és a magyar helysírás szabályait, mint a magyarságukra oly büszke szélsőjobbos közösség tagjai. Vagy akik még egy több tízezer fős felvonuláson is kulturáltan viselkednek, nem szemetelik rommá az Andrássy utat, nem teszik tönkre a Városliget növényeit. Nem úgy, mint május végén a macsó focidrukkerek, akik a frissen ültetett növényeket széttaposva összehányták-fosták a Liszt Ferenc teret.
Egy biztos: tök mindegy, ki heteró vagy meleg, sokkal jobb és egészségesebb békés, kiegyensúlyozott szivárványszívvel élni, mint szurokfekete, gyűlölettel teli szívvel. Nemcsak a társadalom számára, hanem saját magunknak is hasznosabb. Aki még nem tette, egyszer próbálja ki.