;

szegénység;versek;gyereknevelés;

- Szerényi Tamás versei

Fantomfájdalom; Dzseni baba

Fantomfájdalom

Ebben az izzadság-
és húgyszagú öltözőben
érzem jól magam, ahol
agyongyötört kissrácok
nap mint nap az életükért
küzdenek, a szomszédban
pedig anorexiás lányok
kapkodnak levegő után.

Linóleum, lambéria
és recsegő parketta
borít mindent, a végtagokból
kiszalad az erő, és a vér lassan
visszatér az oxigénhiányos agyba.

NE NYISD KI! – üvölti az ablakról
egy papírlap, az öltözőben nem jár
a levegő, a villanykörtén egy légy
fejjel lefelé pihen mozdulatlanul,
megnézem magamat a tükörben,
sápadt vagyok, szemem alatt
a táskák egyre sötétebbek.

A földön kiharapott szendvics,
parizer, koszos zokni, kinyúlt póló,
rajta talpnyom, ugyanolyan fehér,
mint amilyet én hagytam el
tizenöt éve, talán ugyanezt,
tömött bálákat és naftalinszagú
turkálókat megjárva körbeér;
az anyagmegmaradás valódi
törvénye – akkoriban anyám
hétórányi munkával kereste
meg az árát, szombatonként
volt legnagyobb a forgalom.

Legalább nem unatkozik,
mondta és közben gyűlölte,
mindennap gyomorgörccsel
ment be dolgozni, félelemben
tartotta az alkalmazotti lét, hogy
mindent kétszer át kell számolni;
a kenyér ára, gyerekruha, torna-
cipő és egy másik, utcai, kamu
Nike, a fogszabályzóm…
kidobott pénz.

A kinyúlt pólót elrúgom a sarokba,
már úgysem fognak visszajönni érte,
nem fogják felvenni, csak arra jó,
hogy eszembe juttassa, miért nem vágyom
ide vissza hetente hatvan percnél tovább,
és miért nem tudok végleg elmenni innen.

Nem zuhanyzom,
a koszos pólóra
ráveszek egy tisztát,
aztán meggondolom
magam, félmeztelenül
indulok haza, ami október
végén némiképp talán túlzás.

A pulóvert csak a sarkon túl veszem fel,
addigra megszáradok, a vérkeringésem
helyreáll, a légzésem lelassul, épp csak
az esti fények ragyognak körülöttem
néhány lumennel fényesebben.

Dzseni baba

Terített asztal,
a fehér abroszon
nyálfolt, csörömpöl
a villa, beesik az asztal
alá, Dzseni baba szépen!
De Dzseni baba üvölt.

Le akar menni, mikor
végre leteszik a földre,
Dzseni baba mosolyog,
megrángatja a kutya farkát,
de a kutya már öreg, lóg
a nyelve, meleg van kint,
a szúnyoghálón a legyek
kéjesen dörzsölik össze
ízelt lábacskáikat.

Négykézláb kúszik a kutya után,
Dzseni babát nehéz utolérni,
nem veheted le róla a szemed
egy percre sem.

És mindent bevesz a szájába,
panaszkodik a nagymamája,
aki soha nem fogja úgy szeretni,
mintha a sajátja lenne.

Ő volt az egyetlen
örökbe fogadott gyerek
az egész családban, sőt,
a család környékén is, talán
az egész faluban az egyetlen
örökbe fogadott cigány gyerek.

Dzseni baba anyukája
folyton zavarban van,
a szemét lesüti, mintha
valami illetlenséget tett volna.

Dzseni baba apukája
olyankor nincs a közelben,
egy másik helyiségben vagy
az udvaron beszélget, és másoknak
is tölt, ha kiürült a pohara.

Dzseni baba gyorsan nő,
mint a gomba, a sötétben énekel
és hosszú körmöket növeszt,
a gipszkarton falak visszaverik
a nevetést, kedélyes arcok,
üres, részeg tekintetetek,
valaki suttogva kérdezi:
Mindig ilyen vad?

Álmos délután, a naplemente
egyre közelebb, ideje indulni.
A vendégségből ők mennek
haza elsőként, Dzseni baba
anyukája elnézést kér,
apukája szabadkozik,
amiért ilyen korán
indulniuk kell, de
hát Dzseni baba
nyűgös.

Csendben beszállnak,
egy kisrepülő berregve
köröz a házak felett,
mire a rokonok közül
néhányan felnéznek,
Dzseni baba már
nincs sehol.

Az autó
kiáll, majd
elindul, a földúton
hömpölygő
alakja
hullámokat vet,
integető
kezek
zárt,
dinamikus
kompozícióban,
a fegyelmezett, együttérző
rend lassan felenged,
és már nem csak az arcok,
de a tekintetek is
mosolyognak.