Egy korszerű egészségügyi rendszerben mindenki ott gyógyul, ahol a legtöbb esélye van a felépülésre. Ott nem misztifikálják a klinikai ellátást, inkább értelmezik, megbecsülik az ápolást és a szakápolást. Ismerik a szociális ellátás helyét és szerepét.
Ez egy szegény ország, ahol hiány van emberi erőforrásból, az egészség/betegség tudatos megélésből, a szakmai tudásból. És most észnél kellene lenniük az embereknek, hogy kivételesen ne a fejük felett döntsenek. A szakápolás megy ugyanis a szociális ellátásba.
Az átszervezést nemcsak a rendszerben dolgozók nem értik, hanem a betegek, a hozzátartozók sem. A változás előtt értelmezhetetlen volt, pontosan mik a lehetőségek - aztán a beteg egyszer csak a szóban forgó 334 ágy egyikén találta magát. Amelyet szakmailag ködös törvények rendeletek alapján a kórházi ápolási osztályokról július 15-vel áttettek a fizetős szociális ellátásba. Az érintetteknek a döntésre 8 napjuk volt.
Az érthető, hogy figyelmeztetni kell a társadalmat, milyen kötelességei vannak a szeretteivel szemben, De az igazságosság etikai parancsa azt mondja, ezt emberségesen, felelősségteljesen és szakmai biztonság mellett kell megoldani.
A szakmának volt erről véleménye az elmúlt időszakban. A Nemzeti Ápolásfejlesztési Stratégia vitaanyagot készítő (2019) szakemberei szerint: „mind az aktív ellátás, mind az egészségügyi ellátás költségének szempontjából stratégiai jelentőségű a krónikus ellátás megszervezésének keretrendszere és minősége.” Úgy vélték, „hogy a krónikus ágyak ne kerüljenek átadásra továbbra sem a szociális ágazat részére sem”, mert „az előírt képesítések különböznek; eltérő az ápolás és a gondozás tartalma; eltér az ellátás szakmai tartalma.” De törvényhozó számára ez a szakmai vélemény nem volt érdekes, és persze továbbra sem tudja a törvény, a rendelet alkotója, mi a szakápolás, és mi a gondozás. Pedig a szakirodalom pontosan meghatározza ezek színtereit, elég csak felütni Roberta Hunt és Eileen Loy Zurek főiskolán is használt tankönyvét a közösségi ápolásról.
Az ápolási vagy a bentlakásos otthonokban olyan személyeket látnak el, akik feltehetően életük végéig ápolásra szorulnak. Olyan rokkant vagy idős emberek, akik személyes ellátásukat még el tudják végezni, de étkezésükről, felügyeletükről mások gondoskodnak. Ugyanitt nyújthatnak gondozást, gondoskodást is, az emberi szükségleteknek megfelelően, ápolók, gondozók segítségével, családias környezetben. Az élet végi ellátással pedig a hospice ellátás foglalkozik: ott a haldoklók és családtagjaik találnak emberhez méltó, szenvedésmentes, tiszteletteljes ellátást.
Ezek az ellátási formák Magyarországon is működnek. Hatalmas várólistákkal és iszonyú szakember hiánnyal. Az idézett vitaanyag egy amerikai jelentésre hivatkozva azt írja: „2011-ben az ápolási otthonok gondozottjainak 25%-a került ismételt kórházi felvételre.” Ennek oka kizárólag a nem elegendő és nem megfelelően képzett személyzet. Magyarországon a döntéshozó sem elvégezni, sem publikálni nem akar egy hasonló felmérést arról, hogy „a krónikus ellátás területén felmerülő inadekvát ápoló-beteg arány, valamint a megfelelő végzettségi szintű ápolók hiánya miatt milyen mértékű akut ellátás igénybevétel történik.” Dr. Takács államtitkár látványosan elcsodálkozik majd, ha az új szisztéma következtében ömleni kezdenek a sürgősségire az otthonok betegei.
A törvény bevezeti új intézményként a szakápolási otthonokat, ami a jelenlegi kórházi ápolási osztályok új megnevezése. A szakirodalom szerint ezek akut beavatkozásra már nem, de folyamatos szakápolást igénylő betegek ellátására alkalmas intézetek, ahol kórházi jellegű ellátást végeznek - mint infúzió adása, sztóma ápolás vagy csípőműtét utáni gondozás. Innen a beteg felépülése után hazamehet. De tudnunk kell: itt vannak, akik hólyagkatéterezésre és annak gondozására szorulnak. Ha ez utóbbihoz nincs megfelelő képzettségű személy, akkor a mentő vagy a betegszállító ingajáratban fog közlekedni a kórház és az otthon között. Egy olyan intézetnek, ahol szakképzett és szakosodott ápolók dolgoznak, semmi helye a szociális ellátásban! Ebben a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság szerepe minimum szakmailag kérdéses.
Az új törvény szerint egyedül a szakorvos jogosult, hogy eldöntse, alkalmas-e a beteg arra, hogy otthonában menjen, vagy szakápolási otthonba kell kerülnie. Az ápolókat meg sem kérdezik! Pedig Magyarországon olyan még nem volt, hogy egy orvos ápolási tervet készített, beteget ápolt volna, esetleg elolvasott volna egy ápolási dokumentációt. Ennek ellenére a doktor dönt a beteg további ápolási szükségleteiről. Az pedig, hogy a továbbiakban ki ítél a fizetős beteg ápolásának időtartamáról, még rejtély. Ahogy az is, tulajdonképpen miért fizet a beteg.
Mondhatni, bájos, ami az egykori Emberi Erőforrások Minisztériumának egy 2021-es szakmai anyagában (Tartós Ápolás-Gondozásra vonatkozó Stratégia 2030) olvasható: „Szakápolási központ létrehozásához két feltételnek kell teljesülnie: egyrészt a személyi és tárgyi feltételek kialakításához szükséges beruházási forrás biztosítása, másrészt a szakápolási központ működtetéséhez szükséges finanszírozás megteremtése a költségvetési törvényben.”
Puff neki! Ez az egész a költségvetésből meg az előkészítésből kimaradt. De az is, hogy az akkori Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság „azért kerül tiszta profillal meghatározásra, hogy a kiadásai tételesen elemzésre kerüljenek, ezáltal válik meghatározhatóvá, hogy mekkora többletfinanszírozás szükséges az idős otthoni finanszírozáson felül.” Ehelyett az történt, hogy a betegeknek jövedelemnyilatkozatot kell tenni. Azonnal legombolják róluk a nyugdíj, a jövedelem egy részét azért az ellátásért, amelynek költségeit eddig a kórházi ellátásban, az ápolási osztályon a társadalombiztosítás fedezte.
Nem tudjuk tehát, a fizetős ellátásért mit kell biztosítani. Mit árul az orvos, mint egy szatócs a hozzátartozó vagy a halálra rémült beteg tájékoztatásakor?
Kötelező lesz majd orvosként díjtételekről papolni mondjuk egy agysérült beteg felett is, akinél hozzátartozót még nem is láttak?
Egy reformnak rendszerint van célja. De ami itt látszik, azt nem lehet reformnak nevezni, legfeljebb a betegek és a hozzátartozók pénztárcájában való állami kotorászásnak. Pedig lehetne, sőt kellene ezt jól is csinálni. Szakszerűen és emberségesen.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.