Lázár János 2011-ben, még hódmezővásárhelyi polgármesterként kifejtett, őszintének tűnő, de minden ízében antiszociális és önhitt gondolata alaposan beégett az emberek tudatába: „Én soha nem szégyelltem, hogy mim van, dolgozom keményen. Abban a miliőben nőttem fel, hogy a munka nem szégyen, a munka eredményét sem kell szégyellni. Az ember gyűjtsön, építkezzen kockáról kockára. Aki erre nem képes, akinek nincs semmije, az annyit is ér, én azt gondolom. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani.” A Fidesz akkori parlamenti frakcióvezetőjének szavai időközben kormányzópárt egyik ideológiai alapkövévé nőtték ki magukat, mondván, „majd mi eldöntjük, ki mennyit ér nekünk”. a pedagógusok például keveset, az államhatalom legfelső támaszait jelentő embereink viszont ennek a sokszorosát.
A nemzetközi statisztika számai – a világjárvány tanúsága szerint – gyakran csak erős fenntartásokkal kezelhetőek, bár az arányokat, tendenciákat, legalábbis az Európai Unión belül, elég jól tükrözik. Az Eurostat legfrissebb adatai szerint az európai közösség állampolgárai mintegy 8 százalékának nem jut rendszeresen hús az asztalára. Magyarország itt is túlteljesít, minálunk kétszerte rosszabb a helyzet, 1,3 milliónyian – 300 ezernél több család – tartoznak a létminimum alatt élők közé. A KSH 2015 óta – szakmai okokra hivatkozva – ugyan eltitkolja az elszegényedés küszöbértéké, viszont egy, a kormánytól független kutatócsoport a helyükre lépett; s ők kénytelenek voltak megállapítani, hogy amíg az elszegényedés a régió más országaiban, Romániában, Bulgáriában vagy Szlovákiában ha lassú ütemben is, de csökken, addig Magyarországon az ellenkező tendencia érvényesül. A közpénzekkel meglehetősen lazán bánó, s erősen vitatható eszközöket alkalmazó egykori kormány-kedvenc szociológus, a néhai Hegedűs Zsuzsa „Minden gyerek lakjon jól” akciója révén korábban az elszegényedés megállt, sőt némi javulás is kimutatható volt. De a program elhalása nyomán ismét, különösen az apró falvakban, rohamos növekedésnek indult a szegénység. Ők azok, akiknél a havi bruttó átlagbér nem éri el a mediánbér 60 százalékát, a mintegy 300 ezer forintot. (A munkavállalók fele idetartozik.)
Egy januári jogszabály-módosítás kiagyalóit azonban mindez hidegen hagyta. Korábban, ha valaki nem teljesítette a fizetési kötelezettségét, akkor arra számíthatott, hogy nettó bérének legfeljebb 33 százalékát vonhatják le. S bár az alapelvek nem változtak, de a levonás tényleges mértékről már nem a dolgozó szociális helyzetét ismerő munkáltató, hanem a megkopott hitelességű végrehajtók dönthetnek, akiknek érzékenysége közismert. Joguk van nemcsak a nettó bér harmadát levonni, de ha ez meghaladja a 200 ezer forintot, akkor az ezen felüli részt teljes mértékben elvonhatják. Az elszegényedés mértéke így – államilag garantáltan – tovább növekszik, az amúgy is csökkenő reálbérrel jellemezhető időszakában. Miként József Attila csaknem 100 esztendeje írta: „Aki szegény az a legszegényebb”. Mi változott?