Nem szoktak hatalmas fekete autók megállni faluszéli házunk előtt. Nemrég ment el a tejesember, viseltes öreg kombijával, csomagtartójában másfél literes palackokban a frissen fejt tejjel. Túró mostanság nincs, nagy a hőség, keveset adnak a tehenek. A szódás is épp elmellőzte a kaput, igaz, hozzánk nem tesz le egyet sem a műanyag szifonokból, megoldjuk másképp, ha buborékos vízre fájna a fogunk. A postás már hajnalban eltilinkózott fürge kis járgányával, ami tolatáskor sípol, innen tudjuk, hogy nálunk is járt.
Hanem a nagy fekete autó még a kutyákat is meglepte. Először elakadt a szavuk, még ugatni is elfelejtettek, hogy aztán jó nagy égzengésbe kezdjenek mind a ketten.
– Buongiorno signora, mi scusi – szólt be a kapun egy napbarnított arcú, szinte tüskésre nyírtan rövid hajú, középkorú férfi, széles vigyorral az arcán.
Gondoltam, külföldi elé mégsem mezítláb megyek, gyorsan előkaptam hát a papucsomat, és a kapu felé menet jeleztem, legfeljebb angolul tudunk társalogni, dallamos szavait nemigen értem, franciául még útba igazítanám, vagy Puskin nyelvén, ha végképp szükség lenne arra. Olaszul legfeljebb irányt tudok mutatni, hogy jobbra vagy balra – destra, sinistra –, bár az karmozdulatokkal legalább ilyen frappánsan megoldható. Akik mifelénk eltévednek, rendszerint mobiltelefonnal, térképpel vagy GPS-t nyomogatva kopogtatnak be hozzánk, a szomolyai kaptárköveket keresik. Kényelmes kis városi autóban ülnek, így igencsak meglepődnek, mikor elmagyarázzuk, hogy legfeljebb a szőlődombokon át, hatalmas gödrök, s eső után csúszkáló sártenger közepette találnának oda, de sokkal inkább gyalog, jó kis túra, kutyával néha magunk is megtesszük.
Félig angol, félig olasz keveréknyelven kezdte magyarázni, hogy van neki egy barátja, egy „generál” amiből mindjárt háromféle következtetést is levontam fejben. Egy, hogy az egy általános jó barát, kettő, hogy esetleg generálkivitelezésekkel foglalkozik, három, lehet, hogy parancsnok a hadseregben. Aztán a mondatai a generálról átvezettek a generátorokra, talajt vesztettünk teljesen, már nyomokban sem értve, hogy mit szeretne.
Kellemes hangján aztán diktálni kezdett a telefonba, úgy tűnt, spéci fordítóprogramot használ, hiszen az általa elsorolt olasz szavak után mindjárt hallottuk a magyar női hangot is.
„Esetleg érdekelné egy generátor?”
Szóval a szép nagy fekete, márkás autóból kiszálló, snájdig kinézetű úriember éppen egy generátort akar nekünk eladni. Olyan bizarr volt a párbeszéd, hogy
magunk hebegve csak annyit mondtunk, napelemek vannak a tetőn
– a háztartási kis-erőmű szóösszetételt rendre elfelejtjük angolul –, mintha ez válasz lett volna bármire is. A férfi vidáman legyintett, majd kocsiba pattant, és visszafordult a falu felé.
– Szerinted egyáltalán olasz volt? – kérdezte emberem, de a kérdés ott maradt megválaszolatlanul. Ha az volt, ha nem, a fura reggeli találkozás értelmét bizonyára nem fogjuk megfejteni sosem.