Valahogy éreztem, hogy ez lesz. Palkovics László tavaly októberben, még ipari csúcsminiszterként, egy túl barátira sikeredett MCC-s rendezvényen elmesélte: az úgy volt, hogy a Mol bement hozzájuk, hogy kéne már nekik a magyarok szemete. De még gyárat is építenek hozzá. És akkor azt mondták nekik, hogy jó. Mert hát most a hazai szilárd kommunális hulladék ügye egy nagy rakás folyékony kommunális hulladék, ugye. Aztán kidolgoztak ehhez egy koncesszió-koncepciót, mert azt nagyon tudnak. Ami persze, hogy hogy nem, csak az – e téren eddig járatlan - Molnak felelt meg. Csak pár bennfentes értetlenkedett: biztos, hogy a mégoly nagy és tapasztalt, de az ország szemetével eddig nem foglalkozó Mol húzza ki a hulladékipart a gödörből?
Ha erre azt válaszolnánk, hogy az Orbán-kormány, belátva saját, önközpontú világképének kudarcát, ultraliberális fordulattal egy hatékony magáncégre bízta a hazai hulladékkezelés valóban súlyos gondjainak megoldását, hazudnánk. Ugyanis mivel a kurzus sehol nem adja fel önközpontú világképét (sőt), itt is elképzelhető más megfejtés. A Mol és a mindenkori magyar állam kapcsolatának kalandos múltja ellenére ugyanis az olajcég mostanság egyre inkább a kormányfői akarat végrehajtójaként tűnik fel. Ezt magyarázhatják a Mol-részvények – és így például a tavalyi, ezermilliárdos nyereség – harmadát az államtól, illetve kisebb részt magától a cégtől ingyen átvevő, NER-közeli alapítványok is.
Az addig szintén mély beágyazottságú Palkovics László suta nyilatkozata után két héttel már nem volt miniszter. És a gép forgott tovább. Egy ideig attól féltünk, hogy a Mol Mohu nevű, kukaügyekre létrehozott leánycége bekebelezi az önkormányzatok ezermilliárdos településihulladék-feldolgozó vagyonát. A helyhatóságok azonban, talán, mert a tevékenység masszívan veszteséges, szinte szó nélkül a Mohu igájába hajtották a fejüket. Helyettük inkább a leválogatott, értékes hulladékok – a Mohu megjelenésével kétségkívül kiszolgáltatottá váló – kereskedőinek panaszait hallhattuk. E téren a Mohu július 1-i irányításátvétele döccent is némiképp.
Mindeközben azonban az ügy egyik fő mozgatórugójaként a visszaforgatható anyagok előállítóira – több tízezer magyar cégre – júliustól kivetett EPR-díj tűnt fel. Az ebből származó, az eddig hulladékhasznosítási célból beszedett és visszaosztott összeg több mint tízszeresére, évi 250 milliárdra becsült összeg ugyanis teljes egészében a Mohuhoz kerül. Mivel a sarc nyilván beépül a termékek áraiba, önmagában az EPR öt százalékponttal dobhatja meg a kormányfő által amúgy rángatott és dózerolt inflációt. Bár az EPR uniós kötelezettség, EU-szerte kiugró mértéke már nem az. És az országos kukakoncesszió is hungarikum. Hatékonysági erényeit EPR-igényei csökkentésével is csillogtathatná a Mol.
Egyelőre, ha jól értem, az az átalakulás legnagyobb eredménye, hogy a lakosság szemszögéből nem változik semmi. Vagyis a szemét ugyanúgy elkerül a házunk elől, mint eddig.
Hiába, a mai világban ezt is meg kell becsülni.