Amikor még „lemezeket” hallgattunk és nem csak slágereket. Ez volt az első gondolatom, amikor először pörgettem a CD lejátszómban Iggy Pop tizenkilencedik szóló-stúdióalbumát, és próbáltam értelmezni a korongon hallható tartalmat. Férfiasan bevallom, a digitális forradalom és a stremaerek előretörésével nekem is megváltoztak a zenehallgatási szokásaim. A berobbanó dalok és slágerek ma már inkább önállóan működnek, hallgatjuk őket orrba-szájba. Berakjuk rá az ismétlő algoritmust és addig nyúzunk egy-egy nótát, amíg meg nem unjuk, majd sanszosan soha többé nem vesszük elő. Ez jó lehet „egynyári” előadóknak, de nem olyan formációknak, amelyek albumokban gondolkodnak, történetet mesélnek szövegben, zenében és kompozícióban. Mint mondjuk a Led Zeppelin, a Dream Theater vagy akár a Helloween. (A sor végtelen, ezek csak hirtelen példák.)
Iggy Pop is olyan figura, aki egy-egy albummal mondani szeretne valamit, alkotásai egységet képeznek és ha egy-egy korongon vannak jobb és kevésbé jobb dalok, azok egyfajta egyensúlyt képeznek. Nos, az Every Loser című új albuma pontosan ilyen. Karcos rockanyag, kevésbé tipikus fordulatok is vannak benne, és abból a szempontból zseniális, hogy sokadik hallgatásra sem érzem azt, hogy egy számot át kell ugrani, esetleg egy másikat visszanyomni ismétlésre. Megvan benne a klasszikus „balance”, mint a vörösbornál, amelyet tökéletes időben bontunk fel, pontosan a megfelelő ideig levegőztetjük és a megfelelő kortyokban fogyasztjuk el. A nyitónóta, a Frenzy tipikus Stooges dal, szinte látom magam előtt Iggy meztelen felsőtestét, ahogy nyomatja a rockot, mint egy Isten. Ennél keményebb nóta csak a Neo Punk című, amely olyan, mintha egy nyers felvétel lenne, ujjongással a végén, hogy mennyire zseniálisan sikerült – és igen! A legslágeresebb nóta a Strung Out Johnny (itt állt fenn a veszélye leginkább az ismétlésnek), mely lassúbb, atmoszferikus dal, de mégsem annyira fülbemászó, mint a The Passenger. A fülbemászó dallam tekintetében a Modern Day Ripoff a csúcs – ez akár az American Caesar albumon is lehetett volna, ha kapcsolatot kell mondani.
Nem mellékesen Iggy mellett az Every Loser-t szupercsapat készítette el. Jelesül: Duff McKagan – basszusgitár (Frenzy, New Atlantis, Modern Day Ripoff), Chad Smith – dobok mindenhol, ahol nem valaki más játszott, Josh Klinghoffer – gitár és mindenféle billentyűs hangszerek az album dalainak többségében, Travis Barker – dobok a Neo Punk című dalban, Stone Gossard – gitár (All the Way Down), Eric Avery – basszusgitár (Comments) Taylor Hawkins – dobok (Comments, The Regency) ütőhangszerek, zongora (Comments), Dave Navarro – gitár, Chris Chaney – basszusgitár (mindketten a The Regency című dalban.) És nyilván nem elhanyagolható a szerzőtársként és multihangszeres zenészként is közreműködő Andrew Watt szerepe sem, ő egyébként a lemez kiadója is, ez ugyanis az első album, ami a producer frissében alapított Gold Tooth Records nevű cégének gondozásában jelent meg.
Infó: Iggy Pop. Every Loser (2023). Magneoton
Iggy Pop szólt, hogy úgysem fog meghalni, és megtartotta az év koncertjét