Kalandos ez a magyar közélet. Éppen most olvastam, hogy a vidéki kis patikákban nem kell majd szakember, pontosabban gyógyszerész, elegendő egy szakasszisztens, aki „telekommunikál” az anyapatikával, vagy valakivel, akit éppen elér. Hogy a vonal másik végét hogy szervezik meg, az senkit sem érdekel, mi több, a megoldatlanság sem zavar senkit. Oldják meg, ezért tanultak. Végülis vannak füves emberek, kártyavetők, javasasszonyok, tenyérjósok.
Szerintem a kisfalvakban, mondjuk ahol nagyobb az ellátási körzet, és több településnek van egy körzeti (házi) orvosa, valójában sem kellene orvos, elég lenne egy csontkovács. A gazdagabb helyeken lehetne még hályogkovács, és mondjuk egy gólyanéni, bábaasszony.
A kisvárosok és az ennél nagyobb települések már megérdemelnének orvosokat, és maradna néhány kórház is. A kisebbekben a beteg saját magát operálná meg, talán egy nővér asszisztálna, a nagyobbakban már lenne orvos is, már aki nincs lecsukva, vagy még nem ment el. S ha mindebbe a beteg véletlenül belehal, megássa magának a szociális sírt, és eltemeti magát.
Most már végre tökéletesen érthető, hogy miért távoznak a diplomások Magyarországról. Egy szerény kérdés motoszkál bennem ilyenkor: az ötletelő magától ennyire kreatív, vagy tréningre jár? Egyszer valaki megfogalmazta, hogy sikergyilkos ország vagyunk. Nagyember meg azt mondta, az élethosszig tanulás… No, akkor most merre? Minek, kinek tanuljon az ifjúság? A mit-ről már nem is szólók. Kiművelt emberfők, megbecsülés – mondanak ezek a szavak még valamit, érnek még valamit? Gyanítom, nem csak a forint inflálódott.
Mivégre ez a bornírtság? Ez a színvonal? Ezt fizetjük? Vagy az országlóktól pusztán ennyire telik, és még nyilvánosságra is hozzák? Vagy csak szondázzák a népet? És mi lesz, ha az alkohol zéró tolerancia is megszűnik? Ha józanul csak ennyire futja.
Péter apostol Rómából kifele tartván találkozott Jézussal, és megkérdezte, Domine, quo vadis? Uram, hová mész? A bibliai válsz ismert. És ma?
