Az a megindulás ért, hogy miközben újra – előítélet és részrehajlás nélkül – szemügyre vettem Petőfi egész életművét, nem olyan örökölt és megszokott következtetésekre jutottam, mint várhattam volna. Iskolákban tanult és emlékezetemben rögzült tudásom – így szorongtam – nem idomul már elég rugalmasan ahhoz, amit héroszunk zegzugos élete és káprázatos költészete elém tár. Nyomaszt immár közbeszédünk egyoldalú, tüzetesebb elemzést nélkülöző rajongása, amely jelszavak vermébe löki ennek a rendkívüli jelenségnek páratlan teljesítményét, nemzetieskedő lármába fojtja a figura szenvedéstörténetét, és politikai szerepének sablonos rajzával – vagy akár hőstetteinek gyanútlan emlegetésével – beárnyékolja lírai eredményeit. Nem itt a helye, hogy részletezzem seregestül feltolult gyanításaim sorát, de említetlenül sem szívesen hagynám három döntően új, eretnek feltevéseket lobogtató sejtelmemet.
1. Úgy tűnik, Petőfi élete kezdettől fogva a szabadság-vallás (és származékai: haza, függetlenség, királygyűlölet és más) feltétlen ceremóniáinak, még a szerelemmel szemben is elsődleges parancsának jegyében telt. Mi tűrés-tagadás, úgy rémlik: még a szerelmi indulat is a harctér, a halál, a megajánlott pusztulás felé sodorta. Igazat adnék azoknak, akik hangsúlyoznák: Petőfit szellemi-érzelmi ámokfutása bizonyos – egyre nyíltabban meg is vallott – öngyilkosság felé szorította. Amit Freud „Todestrieb”-nek („halálvágy”) és libidónak nevezett, az költőnk fejlődésében ádáz versengésre lép, és végül az önpusztítás melletti döntést végzetessé erősíti. József Attila Freud-versében áll a képlet megoldása: „a harctér nászi ágy”. Ha Petőfi Háborúval álmodám című versét párhuzamosan olvassuk az „Amit szivedbe rejtesz” idézett sorával, gyanítom, közelebb lépünk Petőfi egyik titkához.
2. Az a tény, hogy magyarázó elődeink inkább használták, semmint olvasták, továbbá nem a tudás és lelkiismeret fényében vizsgálták az életművet, megakadályozta, hogy Petőfi mentális „arctérképét” pontosan felrajzolják, akár merész feltevések keretében. Elképesztő, mi minden zajlott le itt a felszín alatt. Bátrabb óráimban én meglatolnám ezeket: nem volt-e érzékibb vonulat, szerepmentesebb vonzalom a Csapó Etelke-szerelem, mint a Júlia-történet? Hogyan indokolható a Prielle Kornéliának tett azonnali házassági ajánlat, már a két Júlia-időpont között? Miért fonódik össze Petőfi egész költészetében a sír-képzeletvilág, az önfeláldozás, és a valódi szerelem álma olyan megbonthatatlanul? Milyen etikai vonzata van annak, hogy a költő eldobja életét a harctéren, miközben felesége és újszülöttje kiszolgáltatottan hányódik a szabadságharc fekete sarában? Ezen a vonalon – a mélylélektan belátásai mentén – nem csak hozzávetőlegesen, hanem lényeg szerint felfejthetnénk a géniusz sorseseményeit.
3. Általában merném javasolni: törjük fel a költő veszett vigéckedésének zárait, legyünk bátrak a feltételes megértésben, a gyöngéd (de igazságkereső) mérlegelésben, a zaj-takarta rejtett részletek kibontásában. Álljunk meg olyan pontokon, ahol a valóság (hiszen istenáldotta igazság-rajongóról van szó), törik-szakad, helyet kér még az eszményi tételezésben is. Amikor a költő Szalkszentmártonban, ahol szüleinek kosztja-kvártélya mellett él, „A jó öreg kocsmáros”-ban egyszer csak felszisszen: „Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros / Összekoccan néha jó feleségével”, tűnődjünk el: milyen is lehetett a valóságban ez az apa (és olvassuk mellé a más mogorva kocsmárosról írt sorokat, más versek alján); mi élt tovább a fiúban mint örökség – és akkor elemzésünk nem lesz fellengzős és kemény és üres. De talán megpillantjuk a költő tényleges alakját, szellemi és emberi viszonyrendszerét.
De itt és most nem erről szólnék; hanem a művészetéről, kissé aprólékosan, a pontos szemügyre vétel szándékával. Mintegy magamnak is feltárva azt a rajongó megrendülést, amely friss Petőfi-olvasmányomat kísérte. Mert láttam: mágikus plakatív – főleg politikai – költészetének homlokzata mögött kevesen látják művészetének elemi erejét, képzeletének telitalálatait, nyelvének modernségét, a Petőfi-varázs művészi alkotóelemeit. Az ember úgy érzi: ez a költő újra meg újra, versről versre megszeretteti velünk anyanyelvünket. Igen, éppen ő, aki apja-anyja nyelvétől – a szlováktól – a magyar egekig rugaszkodva nem csak hazát, hanem külön nyelvet teremtett önmagának. És immár nekem is. (A költészet, persze tudjuk, amúgy is nyelv az anyanyelven belül.)
Newtont megkérdezték, hogyan fedezte fel a nehézkedési erő törvényét. Válasza ez volt: úgy, hogy sokáig gondoltam rá, hosszan gondolkodtam rajta. Petőfinél a teremtő erő abban az eltökéltségben gyökerezik, hogy folyton a költészetre gondol (mint említettem, egyéb ideák, haza, szabadság, szerelem, s más eszmék mellett). Hüledezve még meg is kérdi magától: „És elnémuljak mindörökre hát? / Egy hangszer életem; / E hangszer ép még, s azt, mint elromlottat, / A szögre föltegyem? (…) Nem, költészet, nem hagylak el soha…” (Költő lenni vagy nem lenni). A „Bolond Istókban” így szisszen fel: „Fél halál a hallgatás? / Tőle szinte félek én”. Mit jelent az, hogy mindig a költészetre gondolt? Azt jelenti, hogy mondandóit váltig felajzott, de viharos lendületében is egyedien szabatos rendben tárja elénk, és szinte bármelyik sorával szaporítja költészettel nyerhető tudásunkat.
Két példával világítanám meg az írásjelekkel, a szórend erejével, az „elharapásokkal” súlyosbított kijelentések jegyeit. A „Füstbe ment terv”, tudjuk, a másfél esztendős, szüleivel szembeni – de kölcsönös – néma harag időszaka után, a dunavecsei viszontlátás napjaiban születik. A költemény a lélegzet-visszafojtás, önuralom, a nagyzolást kerülő fegyelem remekműve. Mivel éri el ezt a, mondjuk, homlokzati feszültséget? Idézem az első két szakaszt: „Egész uton – hazafelé – Azon gondolkodám: / Miként fogom szólítani / Rég nem látott anyám? // Mit mondok majd először is / Kedvest, szépet neki? / Midőn, mely bölcsőm ringatá, / A kart terjeszti ki.” A gondolatjel (első sor), a szórend (kilencedik sor: nem eszembe jutott, hanem jutott eszembe), a három pont alkalmazásával (negyedik strófa) – és a majdnem képtelen kép, az anya ajkán függő gyümölcs alakzatával. A „szó bennszakad, hang fennakad”-jelenségnek páratlanul intenzív megragadása ez a magyar költészetben, a „lehellet megszegik” pillanatának egyik legtömörebb változata. Minden vallomásnál, minden fogadkozásnál erősebb ez az ölelkezés – mintha a két szereplő közösen győzne le egy megkövesedett félreértést, vagy hidalná át egy harmadik (az apa) rabiátus elutasításának kárhozatát.
Másik példám a „Falu végén kurta kocsma”; 1847-ben keletkezett, Szatmárban. Az első két strófa: „Falu végén kurta kocsma, / Oda rúg ki a Szamosra, / Meg is látná magát benne, / Ha az éj nem közelegne. // Az éjszaka közeledik, / A világ lecsendesedik, / Pihen a komp, kikötötték, / Benne hallgat a sötétség.” Mi az, hogy kurta kocsma? Látjuk: Petőfi lépten-nyomon meglep szavaival, kifürkészhetetlen, mégis feledhetetlen fordulataival. A „kurtának” semmi köze a rövidséghez. Mindössze annyi, hogy csak Szent Mihály napjától Szent György napjáig tart nyitva. Csak annyi, hogy esetleg valami zugkocsma. (Később Kosztolányi is használja a szót.) Megtorpanunk egy sóhaj erejéig, ennél az „oda rúg ki” igénél. Ma derűre-borúra halljuk ezt a szót durva mellékzöngékkel, de ki használná „eddig-addig terjed, ér” jelentésben? És aztán a harmadik sor az előrevetett, nyomatékosító igekötővel, és a tárgyas igével (nem azt írja: „nézné”, hanem ezt: „látná”; mintha egy pillanatfelvételt készítene; begörbíti ujjait, akárha távcsővel szemlélné az esti tájat). A negyedik sor is furcsán hömpölyödik: nem azt írja: „közeledne”, hanem ezt: „közelegne”. Az alanyi és tárgyas igék lágy forradása az első szakasznak szokatlan sűrűséget, valami higgadt állagerőt kölcsönöz. Ehhez járul még az esti mesék tónusát idéző gyöngédség, az igék halmozása (az első sor igétlen szomjazása után), a látvány amolyan megszemélyesített lüktetése… Hogy aztán a nyolcadik sorban egy baljós felütéssel bevezesse a vers feszült jelenetsorát. Mi is itt a szellemes fogás? A nyolcadik sor fenyegető sugallatát a szórend teremti meg. Miért kellett kiemelni, hogy „benne hallgat”? Nem lett volna jobb, hogy „hallgat benne”? Azt hiszem, nem, nem lett volna jobb. Így ugyanis tudomásunkra jut: benne hallgat, a komp testében, és nem máshol, a sötétség. Azt érezteti: mintegy belebújt, letelepedett, mintha soha többé nem akarna kiköltözni onnan. Ez a sötétség tömény, vaskos, fémes anyagból van – már előlegezi a nagy József Attila-i sötétségeket (a „lengedező szösz-sötét”-et, vagy ezt a sort: „Mikor már minden sötét és felszakad köröttünk lilán az ég”).
Petőfi, ezt láttam be friss olvasmányaim után, nem csak iskolákban tanított, tehát közismert verseinek fárasztó – és nem ritkán szemforgató módon való – idézgetése, politikai igazságainak egyszeregye, vagy az ismert művek rutin-sanyargatta ernyedése miatt vált ismeretlenné, hanem alig-ismert műveinek hanyagolása miatt is (pedig ez a vers-füzér költészetének magaslati láncolata, valódi csúcspontja). A botrány, úgy tűnik, ez: Petőfi Sándor életművének nagyobbik részét a nagyközönség egyáltalán nem ismeri. Hosszan sorolhatnám azokat a megigéző verseit, amelyek miatt mindig érdemes könyveit levenni a polcról. Állítom: ha csak úgy találomra lapozgatjuk, fél pillanat alatt remekművek serege közelít felénk. Sorolom: Én; Egri hangok; Világosságot!; Az őrült; Ha ébren nem látogatsz; Anyám, anyám…; Háborúval álmodám; Költő lenni vagy nem lenni; Búcsu Kunszentmiklóstól; Álmaimban gyakran. És így tovább.
Van itt még egy érdekes történeti momentum. Ki ébresztette, ki tartotta elevenen, hazugság nélkül, tiszta szívvel Petőfi valódi művészi üzeneteit? Kevesen, És főleg a költők. És a költők közt is a legmélyebben, azt hiszem, József Attila. A nagy utód művészete teljesen át van itatva Petőfi ösztönzéseivel, látomás-töredékeivel, még szóhasználatuk is – meglehet, József Attilánál részben öntudatlanul – egymás felé mutat. Ha Petőfit olvassuk, az utókorból főleg József Attila világa dereng fel. A nagy követő szavai nem átvételek, talán csak nyomatékos átsejlések, ismétlődő tükröződések, mondhatnám: az igazság védelme egymásra hasonlító képzetekben. Amikor Petőfi azt írja („Beszél a fákkal a bús őszi szél…”): „Hány drága élet hullt már érted el, / Oh szent szabadság! és mi haszna van? / De lesz, ha nincs”, akkor az „Eszmélet” 4. darabja jut eszünkbe: „Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág”. Hasonlóképp itt („Szülőföldemen”): Ugy mentem el innen, mint kis gyermek, / És mint meglett ember úgy jöttem meg.” A „meglett ember” túl markáns, téveszthetetlen, egyéni kifejezése egy költőnek, semhogy ne gondolhatnánk megtermékenyítésre. Azt hinnénk, a „nagyon fáj” szóösszetétel nem fordul elő Petőfinél? Tévedés. „Oly nagyon fáj és oly nagyon / Jólesik! („O. B. kisasszonyhoz”). Vagy („Szép levél”): „És, ki hinné? nékem mégis / Fáj, nagyon fáj leveled.” Petőfi, mielőtt 1847 tavaszán elindul Júliáért, így sóhajt: „Míg tartott hosszú, kínos bujdosása. / És mostan téged én feledjelek, / Kihez csatolnak oly szent kötelek?” Még a kín szó is előfordul, önmagára vonatkoztatva… És József Attila? Egyik kései töredék így szól: „A kínhoz kötnek kemény kötelek”.
Amit mondtam, persze, csak művészi vetülete egy nagy szellem szándékainak. Petőfi meg akarta változtatni a világot, s talán leginkább azt akarta, hogy az ember – minden ember – tapasztalja meg a szabadságot. Az ő szemében csoda – kivívott siker – volt már az önmagában, hogy egy nem szabad korban szabadon beszélhetett. Nem tudjuk, mennyiben élte át a művészi vagy politikai elégtétel tudatát. De az biztos, hogy mindvégig az eget lélegezte. A „Tündérálom” gyönyörű sora – „Földön vagy égben, az mindegy nekem” –, tegyük fel most egy pillanatra, nemcsak az első szerelem ecsetelése, hanem Petőfi művészi, érzelmi és politikai etikájának krédója is. Én most már örökre olvasom őt. És mindenkitől kérdem: mit nekünk úton-útfélen felhangzó, hazug-hazafias szólamokkal tűzdelt közéleti kérkedés, ha van egy ilyen romolhatatlan költőnk? Mit nekünk nemzeti hazugságok, amíg olvashatunk Petőfit?